Az öreg Ekdal: az Ekdal család negyedik tagja, Hjalmar édesapja. Valaha az idősebb Werle üzlettársa volt. Az idősebb Werle ma is dúsgazdag nagykereskedő, gyáros és bányatulajdonos, az öreg Ekdal azonban elszegényedett. Régebben az északi Höjdal-telep bányáinál dolgozott, hadnagyi rangot viselt és híres vadász volt. Ma már csak lecsúszott, rangjától megfosztott, alkoholista öregember, aki kegyelemkenyéren él és a padláson tartott nyulaira vadászik.
Az öreg Ekdalt az idősebb Werle csalta tőrbe egy kétes üzleti mesterkedés során és elárulta. Mindketten bíróság elé kerültek, Werlét felmentették bizonyíték hiányában, Ekdalt viszont várfogságra ítélték és megfosztották hadnagyi rangjától. A börtön annyira megtörte, hogy szabadulása után már semmire nem volt alkalmas. Az idősebb Werlétől olykor másolói munkákat kap, épp annyit, hogy eltartása ne a családja terhe legyen.
A szerencsétlen, kissé hóbortos öregember a látszatok embere: szeret hadnagyi egyenruhájában parádézni, pedig megfosztották rangjától. Ősz haját parókával fedi. Sok tekintetben „előképe” fiának: ugyanolyan gyáva ő is (úgy tűnik, az Ekdal családban örökletes a gyávaság). Amikor mélypontra jutott, öngyilkosság helyett ő is az életet választotta, beletörődött helyzetébe, megalkudott a körülményekkel.
Úgy döntött, elfogadja az idősebb Werle könyöradományát, de közben itallal kábítja magát, hogy ne kelljen látnia a valóságot. Akárcsak Hjalmar, a keserű igazság elől ő is önáltatásba, az illúziók világába menekült.
Az erdőt szereti, de a városban kell laknia, ezért a műterem melletti padláson állatokat tart (tyúkokat, galambokat, nyulakat és egy vadkacsát). Igaz, hogy itt nincs szabad levegő, napfény és végtelen tér, az öreget mégis megnyugtatja, kielégíti. Időnként „vadászat” címszó alatt pisztollyal lelövi valamelyiket a padláson tartott állatai közül. Az egykori híres medveölő vadászból már csak ennyi maradt.
Az idősebb Werle: a nagykereskedőt vagyonához és társadalmi rangjához méltó önzés jellemzi. Határozott, gyakorlatias, sikeres, de rideg, érzéketlen ember. Mint mondja, nem olyan, aki már néhány sörétszilánktól a víz alá merül.
Üzletemberként elvtelen volt, kelepcébe csalta üzlettársát, Ekdal hadnagyot. Bár a részleteket nem tudjuk meg, Werle feltehetőleg becstelen módon kerülte el annak idején az igazságszolgáltatást, az öreg Ekdalt viszont börtönbe csukták.
Feleségét rendszeresen csalta, amivel a halálba kergette (többek között Ginát is elcsábította). Fia sokáig félt tőle (Werle sok tekintetben felelős azért, hogy Gregers olyan lett, amilyen). Jelenleg özvegyember, otthonában a ház asszonyának teendőit a házvezetőnője, Sörbyné látja el, akit feleségül akar venni.
Bár Gina nem ismeri be, hogy Hedvig valójában Werle lánya, a nagykereskedő minden valószínűség szerint teherbe ejtette őt, aztán összehozta Hjalmar Ekdallal, hogy házasságba szülessen a gyerek. Lelkiismeretén Werle azzal könnyít, hogy anyagilag támogatja az Ekdal családot.
Fia iránt nem sok apai érzést táplál. Nem szeretetből hívja haza a höjdali fatelepről, hanem üzleti érdekből. Azt akarja, hogy Gregers vegye át a cég irányítását, mert romló látása miatt ő maga vissza fog vonulni. Nehéz sors elé néz: magány, öregség és vakság vár rá. Ráadásul egyetlen fia gyűlöli és megtagadja.
Sörbyné (Berta asszony): az idősebb Werle házvezetőnője, gyönyörű, kedves és szellemes asszony. Egyáltalán nem vulgáris. Abban az értelemben Gina sorstársa, hogy ő is Werle alkalmazottja és a nagykereskedő őrá is szemet vetett, ám Sörbyné nem szerető, hanem feleség lesz.
Ugyanis amikor Werlének romlani kezd a látása, úgy dönt, hogy feleségül veszi Sörbynét, mert szüksége van valakire, aki majd kiszolgálja és ápolja. Cserébe az asszony örökli a vagyonát. Sörbyné elfogadja ezt az alkut, és illúziók nélkül készül a házasságra. Pontosan tudja, hogy egy öreg és beteg ember ápolója lesz, akivel a legteljesebb őszinteség jegyében kelnek egybe.
Sörbyné régóta ismeri Relling doktort is, és egy időben úgy volt, hogy lesz köztük valami, de végül nem lett. Sörbyné ezt nem bánja, hiszen mindig tudatosan igyekezett kiiktatni az érzelmeket a párválasztásból („mindig is vigyáztam, hogy ne engedjek az érzelmeimnek”). Az idősebb Werle gazdag ember, Relling viszont nem az. Az asszony azt az elvet vallja, hogy „egy nő sem lehet teljesen önzetlen”.
Ironikus módon ebben az illúziók nélküli, „kéz kezet mos” típusú, érdekszövetségen alapuló házasságban valósul meg az a fajta teljes őszinteség, ami Gregers eszménye.
Fogadtatás: a korabeli közönség és kritika Ibsen műveit többnyire érthetetlennek és homályosnak tartotta, így A vadkacsa c. darabját is.
Ibsen tudatában volt drámája újszerűségének. Általában ritkán nyilatkozott a darabjairól, de 1884. szeptember 2-án Hegelnek írt levelében A vadkacsa kapcsán kijelentette: „Ez az új darabom bizonyos szempontból kivételes helyet foglal el színműveim között; módszerében sok tekintetben különbözik az előzőektől. (…) Úgy vélem továbbá, hogy A vadkacsa talán új ösvények felderítésére ösztönöz majd néhány fiatal drámaírót, és ezt kívánatos eredménynek tartom.”
A darab méltatói között voltak olyan irodalmi nagyságok, mint pl. George Bernard Shaw, aki azt írta 1897-ben: „Hol az a jelző, amellyel kifejezhetném A vadkacsa nagyszerűségét?”
Fogadtatás Magyarországon: A vadkacsa német fordítása 1887-ben készült, híre is ekkor jutott el Magyarországra Péterfy Jenő jóvoltából. A kritikus még ebben az évben kiváló tanulmányban ismertette a darabot.
A magyarországi ősbemutatóra a Thália színpadán került sor 1906 decemberében. Kosztolányi Dezső a Budapesti Napló hasábjain méltatta („Olyan e dráma, mint az a Raffaello-kép, mely minden helyről új és új szépségeket mutat.”)
Magyar fordítások: A vadkacsa magyarul először 1899-ben jelent meg Gerő Attila fordításában. Az 1911-es kiadást Mikes Lajos, az 1928-as kiadást Hajdu Henrik fordította (ez 1966-ban újra megjelent).
Jelentősége: Ibsen írásművészetével megújította a dráma műnem hagyományát.
Új drámatípus született meg, amely általános szemléleti típussá nőtte ki magát a 20. század színpadi művészetében. A vadkacsa megelőlegezi Arthur Miller Az ügynök halála és Brecht nem egy darabját. Dürrenmatt, Frisch művészete és az abszurd drámák elképzelhetetlenek lennének az ibseni hangvétel nélkül.
