Munkássága: lassan érő tehetség volt, az elismertségig hosszú utat kellett megtennie. Nagy íróvá külföldön vált.
Pályájának korszakolása:
I. romantikus korszaka
Ibsen romantikusként indult. Mivel Norvégia csak 1814-ben szakadt el Dániától, a romantika fő célja ott is a nemzetté válás, a nemzeti függetlenség elnyerése volt. A norvég nyelv csak akkortájt lett irodalmi nyelv, amikor Ibsen gyermek volt, előtte csak a parasztok beszélték. Az író nagy erővel vetette bele magát a nemzeti mozgalmakba.
- grimstadi korszak (1844-1850): versek, romantikus színművek. – Első irodalmi próbálkozásait az 1848-as forradalmak ihlették (a magyar szabadságharcosokhoz is írt egy költeményt Til Ungarn, azaz Magyarország 1849 címmel). Első színműve: Catilina (1850), mely témáját a római történelemből veszi. Ibsen megpróbálta színpadra állítani, de nem sikerült.
- bergeni korszak (1851-1857): útkereső drámák (8 romantikus mű). – A témát főleg a nemzeti múltból és a norvég mondavilágból merítette. Legjobban az egyén és a közösség viszonya izgatta.
Ezeket a drámákat színpadra is állították és sorra előadták. Bár még alig található meg bennük valami abból a drámai formából, ami később jellemezte Ibsen művészetét, ezek a drámák mutatják, miként küzdött saját kifejezésmódjának megtalálásáért.
II. realista korszaka
- római korszak (1864-1868): drámai költemények. Ibsen számára két nagy drámai költemény hozta meg a hírnevet:
- Brand (1866). – Témája az egyén és a társadalom, az egyéni szándék és a lehetőségek közti konfliktus.
- Peer Gynt (1867). – Az identitás kereséséről és az individualizmusról szól, Ibsen az eltúlzott egyéniségkultuszt bírálja.
- drezdai korszak (1868-1875): átmenet a társadalmi drámához, pl. A fiatalok szövetsége (1869).
A németek és a franciák közti nagy háború hatására írt műve: Császár és Galileus c. nagy dráma (1873), mely Julianus Apostata császárárról szól.
III. szimbolista korszaka
Szimbólumokkal átszőtt, de alapjában naturalista drámákat írt.
- müncheni korszak (1875-től, Ibsen érett korszaka): modern polgári dráma, társadalmi dráma. – E színműveket Ibsen külföldön írta, de a norvég élettel, a norvég társadalmi viszonyokkal foglalkozik, pl. A társadalom támaszai (1877).
Társadalmi drámáiban két fő témát dolgoz fel:
- önmegvalósítás (az egyéniség önkeresése) – A hétköznapi valóságot ábrázolja. Hősei egy új, emberhez méltóbb életformát próbálnak kiharcolni maguknak.
- Babaház (1879). – Naturalista színmű, a századvég feminista mozgalmaihoz kapcsolódik. Hősnője, Nóra fellázad a nő hagyományos szerepe, alávetettsége ellen.
- Kísértetek (1881). – Hasonló témát dolgoz fel, mint a Babaház.
- élethazugság (önbecsapás, önámítás, öncsaló illúziók). – Hősei világmegváltó, népboldogító álmokat dédelgetnek, és nem ismerik fel, hogy céljaik megvalósíthatatlanok.
Egyre groteszkebb módon próbálják elérni az elérhetetlent, így végül tragikomikus alakokká válnak, ilyen figura pl. Stockmann doktor (A népgyűlölő, 1882), Gregers Werle (A vadkacsa, 1884) és Rosmer (Rosmersholm, 1886).
Ibsen írt két olyan színművet is, melyeknek hőse az élet teljessége után vágyakozó, meg nem értett, boldogtalan asszony, Ellida (A sellő, 1888) és Hedda (Hedda Gabler, 1890). Az előbbi végül megbékél a helyzetével és idős férje mellett marad, az utóbbi viszont öngyilkossággal fejezi be életét.
Ibsen szerint az embernek ki kell egyeznie az életviszonyokkal, mert ha nem tudja elfogadni a hazugságokat, akkor belepusztul a hiábavaló küzdelembe. Az igazságért való harc a társadalomban vagy nevetséges, vagy tragikus.
- krisztianai korszak (1891-től haláláig): utolsó, időskori művei. – Témája a magára maradt, öreg, önmagát túlélt ember tragédiája. Négy dráma tartozik ide (Solness építőmester, A kis Eyolf, John Gabriel Borkman, Ha mi holtak feltámadunk), a legjelentősebb:
Életművének jelentősége: Ibsen a modern dráma atyja, a modern polgári dráma nagy megújítója, az analitikus dráma megteremtője, aki a 19. század népszerű szalondrámáin lépett túl.
Azt szerette kutatni, hogy milyen csontvázak rejtőznek a szekrényben, azaz mi rejlik a látszólag erkölcsös, pedáns polgári élet felszíne alatt. A 19. század második felében ez a téma általánosságban is nagyon érdekelte az embereket, így nemcsak a modern dráma született meg (Ibsen nyomán), hanem a modern pszichológia tudománya is (Sigmund Freud pszichológus munkássága nyomán).
Mondhatni, Ibsen műveinek fő témája az elfojtás volt. Az elfojtás kifejezést Freud alkotta. Azt jelenti, hogy az emberi tudat úgy védekezik a kényelmetlen, feszültséget okozó ingerek ellen, hogy kizárja őket, azaz elfojtja. Ibsen drámái nem véletlenül lettek olyan népszerűek, hiszen családi és személyes elfojtásokat írt meg, és ez a téma sokakat vonzott.
Neki köszönhető az is, hogy Európa felfigyelt a norvég irodalomra. Mivel az északi, így a norvég irodalom is a hagyományos „nagy irodalmak” (angol, francia, német, orosz) árnyékában élt, kevés figyelem jutott neki. Ibsen munkássága keltett érdeklődést a skandináv, észak-európai gondolkodásmód iránt. A kor irodalomkritikusai az ő művei kapcsán fogalmazták meg az északi és a déli gondolkodásmód közti különbséget.
Az ibseni drámaszerkezet: Ibsennek az 1870-es években írt műveiben gyakorlatilag semmi más nem történik, csak az, hogy fény derül valamilyen féltett, rejtegetett titokra. Ez a titok vagy magától derül ki, vagy jön valaki, aki nem bírja elviselni, hogy titkok és hazugságok közt kell élnie, és lerántja a leplet a titokról.
A titok mindig valamilyen negatív esemény, amely már a dráma kezdete előtt megtörtént. A cselekmény abból áll, hogy a szereplők tudomást szereznek róla és valahogyan reagálnak rá. Ezzel Ibsen tulajdonképpen azt a drámaszerkezetet fedezte fel újra, amelyet a görög tragédiaszerzők már kétezer éve is használtak: a sorstragédiát.
Az ibseni drámatípusban felismerhető pl. Szophoklész Oidipusz király c. tragédiájának szerkezete. Az ilyen kompozíciónak az a lényege, hogy a darab kezdetekor már minden megtörtént, ami majd a konfliktust okozni fogja. A cselekmény maga csak annyiból áll, hogy a párbeszédekből feltárul a múlt, aztán kihat a jelenre, tönkreteszi azt.
A drámai helyzetet tehát az előzmények, a múltban történt események hozzák létre, a darabban csupán ezen előzmények elemzése, vizsgálata történik. Ezért nevezik az ibseni drámát analitikus drámának.
Tehát azt mondhatjuk, hogy Ibsen a görög sorstragédiák analitikus módszerével és a szimbolizmussal teremtette újjá a polgári drámát.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
