Értelmezés: a műben nagy élethazugságok lepleződnek le. Az öreg Ekdal nagy vadásznak, fia, Hjalmar nagy feltalálónak képzeli magát.
Gregers Werle becstelen apjával ellentétben megszállottan becsületes, sőt, mindenki mást is rá akar venni, hogy a legtisztább eszmények szerint éljen. Azért leplezi le ifjúkori barátja, Hjalmar előtt a felesége, Gina titkát, hogy a kapcsolatuk ne hazugságra épüljön.
Nem vitás, hogy Gregersnek igaza van, de magasztos elveiről egy serdülő lányon, Hedvigen kívül senki hallani sem akar, ezért butaság erőltetnie a dolgot. Nem csoda, hogy minden igyekezete hiábavaló, sőt, próbálkozásai rendre rosszul sülnek el.
Ibsen azt vizsgálja, hogyan határozzák meg egy ember életét az ösztönök, az öröklött hajlamok és a neveltetés egy adott társadalmi környezetben. A drámai események ősoka ugyanis az idősebb Werle és a fia, Gregers közti kapcsolatban keresendő.
Házassága során Werle folyamatosan félrelépett, így a feleségével megromlott a viszonya, és ezen keresztül a fiával is. A megcsalt édesanyával azonosuló gyermek felnőttkorában szembefordul apjával. Gregers idealizmusának mélyén az apja iránti gyűlölet és bosszúvágy rejlik. Nem akar olyan lenni, mint ő, hanem az ellentéte akar lenni. Ezért tisztességmániája lényegében az idősebb Werle tisztességtelen, erkölcstelen életmódjának köszönhető.
Az apa sem tartja sokra a fiát: úgy gondolja, Gregers túlérzékeny, amit hisztérikus, beteg lelkű anyjától örökölt. (Gregers: „Valahogy meg kell gyógyítanom a beteg lelkiismeretemet.” Werle: „Az soha nem gyógyul meg. A te lelkiismereted már gyerekkorod óta beteges. Ezt anyától örökölted, Gregers – ez minden, amit rád hagyott.”)
Hedvig viszont, aki valójában Werle lánya, éppolyan intelligens és ambiciózus, mint a vér szerinti apja. Jóindulatát, empátiáját és áldozatkészségét azonban nyilvánvalóan nem tőle örökölte (ezek talán nem is örökölt tulajdonságok). Hedvig jósága bizonyíték arra, hogy Ibsen nem osztotta Zola nézeteit, aki szerint az embert erkölcsileg megfertőzi az ősei erkölcstelensége. Ibsen úgy gondolta, az ember e tekintetben szabad.
Ekdalék esetében fontos szerepet kapnak az ösztönök is: az öreg Ekdal a vadászszenvedély, Hjalmar pedig az evés és alvás (általánosságban a kényelem) rabja. Hjalmar viselkedését egyébként nagyrészt a neveltetése határozza meg (környezete zseninek tartotta).
Ibsen világában nincsenek párhuzamos igazságok. Egyetlen, általában eltitkolt igazság van, amely a görög sorstragédiákhoz hasonlóan tör felszínre, a következmény pedig feldolgozhatatlan tragédia. (Művészete a norvég, vagy inkább az északi gondolkodásmódot tükrözi. Nem véletlen, hogy a francia kritikusok idegenkednek tőle, a dánok viszont megértik.)
Ugyanakkor A vadkacsa nem igazi tragédia a kis Hedvig halála ellenére sem. Hiányzik ugyanis belőle a katartikus felismerés és kijózanodás. A család élete úgy folytatódik, mintha nem történt volna semmi. Hedvig mindig a fájdalmas múltra emlékeztette volna Hjalmart és Ginát, így halála talán még megnyugtató is a számukra.
Furcsa, ironikus fintor a műben az, hogy az őszinteségre alapuló (vagyis a Gregers szerint „ideális”) házasságot az idősebb Werle és Sörbyné valósítja meg. Ők bevallják egymásnak minden bűnüket, botlásukat, mielőtt összeházasodnak, így megtisztultan kezdhetnek új életet.
A jövőben azonban sok megpróbáltatás vár rájuk, mivel Werle hamarosan meg fog vakulni. Ennek tudatában házasodnak össze. Lényegében, kimondatlanul egy alkun alapul a kapcsolatuk: Sörbyné vállalja, hogy gondoskodik egy vak férjről cserébe a férfi által biztosított jómódért.
A darab szereplői még a zárlatban is egy megrázóan groteszk jelenetet produkálnak. Még egy gyermek halála sem tud csendet parancsolni, mondják tovább a magukét Hedvig holtteste felett. Hjalmar teátrális pátosza, Relling cinikus, hideg érzéketlensége, az öreg Ekdal szenilis motyogása visszataszító. Csak az anya, Gina viselkedik egyszerű méltósággal.
Ráadásul Hedvig áldozata hiábavaló, Gregers jóindulatú pancserkedésének tanulsága pedig az, hogy bolond, aki eszményeket keres a világban, mert az emberek nem tudnak hazugság nélkül élni. Ha felnyitják a szemüket, abba tönkremennek, és aki felnyitja a szemüket, azt meggyűlölik.
Az idealizmusnak nincs helye a világban, az ideálnak az élet nem felelhet meg soha. Hiszen a hazugságra épülő boldogság jobban kell az embereknek, mint az igazságból fakadó boldogtalanság. Ugyanakkor Ibsennek az idealizmus elleni támadása feltehetőleg saját idealizmusának ironikus megítéléséből fakad.
A másik tanulság, hogy az embereket nem lehet megváltoztatni, megnemesíteni. Csak a maguk erejéből tudnak megváltozni, ha megvan bennük a kellő elszántság és akarat.
Relling doktor mondja ki a mű legfontosabb gondolatát: a gyávaság és a belőle következő hazugság a túlélés eszközei. A hazugságot azért kell fenntartani, hogy az élet elviselhető legyen, és ezáltal megőrizhető legyen. Azért kell az önbecsapás, hogy az emberek ne a halált válasszák az élet helyett.
További keserű fintor a műben, hogy a darab legerkölcstelenebb szereplője, az idősebb Werle az, akinek megadatik az újrakezdés lehetősége (új életet kezd Sörbynével).
Nyelvezet: Ibsen a szereplők beszédmodorával jellemez. Különösen figyelmet érdemel Gina kezdetleges beszéde, az idegen szavak eltorzított formában való használata, és Hjalmar dagályos, üres frázisokkal teli, patetikus ömlengése. (Persze Hjalmar nincs tudatában, hogy amit mond, az komikus hatást kelt.)
Groteszk motívumok:
- a tisztességre való törekvés és a valóság összeütközése
- a látását hamarosan elvesztő Werle nagykereskedő estélyén a vendégek szembekötősdit játszanak
- Hjalmar mint fényképész a látását használja a hivatásában, a magánéletében viszont egyáltalán nem lát
- Gregers nőtlen, így csak elméletben ismeri a házasságot, mégis ő akarja megmondani Ekdaléknak, milyen a jó házasság
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
