A két lány közül Klára a vonzóbb a számára, valószínűleg azért, mert Klárában van valami vibráló kielégületlenség: ugyanolyan elégedetlen a helyzetével, mint Rezeda, és ugyanolyan elkeseredetten szeretne valahogy kitörni, változtatni a sorsán. Ezzel szemben a puha, érzelmes Szilvia egyszerűbb örömökre vágyik és megvalósíthatóbb álmokat dédelget. Így ő csak az érzékeit érinti meg Rezedának.
Klárának viszont egész lénye zavarba ejti: ereje, energiája csodálatra készteti. Kapcsolatukban látszólag a lány az erősebb fél. Fölénye az érett nő fölénye a kialakulatlan fiatalemberrel szemben, s egyúttal a gyakorlati tapasztalat fölénye az elképzelt élettel szemben.
Rezeda személyének sokáig csak csekély értéke van Klára szemében, mert Klára legjobban a társadalmi felemelkedésre vágyik, és e cél elérése szempontjából Rezeda csak alkalmi eszköz lehet a számára. Rezeda számára Klára meghódítása a cél, Klára számára viszont még Alvinczi meghódítása is csak eszköz.
Igyekszik hideg és számító lenni, és a végsőkig el van szánva, mégsem hagyja teljesen hidegen Rezeda vonzalma. Eleinte anyás fölénnyel tekint rá, mint egy kissé idős gyermekre, aki még mindig nem tud megválni kedvenc játékszerétől. Később azonban Klára életfelfogása megtörik a pesti élet törvényein, és ekkor ez a két ember, aki addig fölényes volt egymással, egyszerű szerelmespárrá válik.
Klára kissé lekezelő, leereszkedő viselkedése megváltozik Rezedával szemben, miután mindketten sebeket kaptak. Klára számára a fordulópontot Steinné nyilvánosháza jelenti, ahol elborzad az emberi életek megvásárolhatóságának tényétől. Addig áruként akarta felkínálni magát Alvinczi Eduárdnak, de most megváltozik.
Rezeda alapvető problémája az, hogy miközben szeretni akar, regényes elképzelései megvalósításához keres partnert, méghozzá eszményi partnert, aki nem eljátssza a szerepet, hanem akiben a szerep megtestesül.
Most felismeri, hogy a szerelem olyan játék, amelyet férfi és nő együtt játszik, és amelyben a bensőségesség és a kölcsönösség helyett legtöbbször csak külsőségek és magányosság van jelen.
Rezeda öngyilkossági kísérlete nem zsarolási szándékból fakad, hanem csalódottságból. Utána egy rövid időre idilli állapot jön létre Rezeda körül. Lábadozás közben az élettől búcsúzó ember szerepét játssza, Klára pedig vagy bűntudatból, vagy megilletődöttségből eljátssza Rezeda álmai asszonyát, az önfeláldozó hitvest, aki egyszerű, halk, jóságos, tiszta és engedelmes.
Az idillnek persze vége szakad akkor, amikor Rezeda felépül. Madame Louise beleszól a fiatalember ábrándjaiba. Beszélgetésük ábránd és józanság dialógusa, amelyben az emelkedett költőiség szembesül a cinizmusra hajló prózaisággal. Ez a beszélgetés jól összefoglalja Rezeda és a valóság viszonyát.
Általában Rezeda beszélgetése a nőkkel duettszerű, de szólama nem cseng össze a nők szólamával, mert ő a meghatározó, és figyelmen kívül hagyja a másik szólamot.
A nők nyugodtan és kiegyensúlyozottan beszélnek, kerülik a disszonanciát, inkább elcsépelt kifejezéseket használnak. Visszafogják Rezeda szárnyalását, ellensúlyozzák disszonáns hangjait, de Rezeda következetesen elutasítja a kiigazítást.
A nőktől gyakran jól használható tanácsokat, néha egész életfilozófiát kap, de ezek az elvek követhetetlenek a számára, és nem is hisz bennük.
Madame Louise arra akarja rádöbbenteni Rezedát, hogy Klárával való idillje hamis, és minden bizonnyal szegények és szerencsétlenek lennének, ha együtt maradnának. Rezeda sokáig nem érti meg, hogy a nő mit akar vele közölni.
A regény a szerelmesek búcsújával ér véget. Klára visszatér a vidéki színtársulathoz, ahonnan a regény elején Pestre érkezett. Újra színésznő akar lenni.
Vannak sajátos utalások a regényben, amelyek magáról az irodalomról szónak, pl. Bonifácz Béla, a nihilista az irodalomnak egyfajta önértelmezését adja. Szintén az irodalomhoz köthető Dideri-Dir, a megháborodott költőnő, aki elhagyta a lányait.
Emellett megjelennek a műben kortárs írók, de őket Krúdy nem minősíti. Akiket minősít vagy pozitívan, vagy negatívan, azok fiktív neveken szerepelnek.
Üzenet: Krúdy ironikus kritikáját adja a regényben bemutatott világnak (a korabeli pesti valóságnak), ugyanakkor empátia is érezhető. Nincs határozott társadalomkritika, inkább az emberi természet, az emberi erkölcs esendősége adja a morális bírálat alapját.
A regény legfontosabb mondanivalója az emberi tisztesség, becsületesség háttérbe szorulása, amit Krúdy azzal a ténnyel érzékeltet, hogy ilyen körülmények között a szerelem létrejöttének feltételei is hiányoznak. Mindkét nemre jellemző, hogy a hamisat, az értéktelent választják.
A kritikus megjegyzéseket Krúdy ugyanakkor egy kétes életvitelű budapesti asszony szájába adja, és ezzel ironikussá teszi a morális kritikát is. (A teljes regényben olyan elbeszélői eljárást alkalmaz, amely a moralizáló és az ironizáló szólamok összjátékán alapul.)
Fogadtatás: A vörös postakocsi hozta meg Krúdy számára az első jelentős közönségsikert és egyben íróként való felfedezését is jelentette.
Utóélete: a művet színpadra állították, de jóval az író halála után. Krúdy írt egy színdarabot is azonos címmel (amelynek cselekménye kicsit más, mint a regényé), de a kortárs színtársulatok nem mutatták be.
Először 1968-ban került színpadra a Vígszínházban Kapás Dezső rendezésében (neves színészek, pl. Darvas Iván, Halász Judit és Tahi Tóth László is játszottak benne).
Az ezredforduló után is a Vígszínház játszotta, bemutatója 2004 januárjában volt.
***
Felhasznált irodalom:
Fábri Anna. Sors, kaland és szerep Krúdy Gyula műveiben (1978)
„A vörös postakocsi”. Krúdy-bemutató a Vígszínházban (Antal Gábor cikke)
