A bevezetőként szolgáló szerzői levél után kezdődik maga a regény, melynek első fejezetében megismerünk két fiatal hölgyet, akiknek a pesti valóságban kell boldogulniuk.
Klára és Szilvia, akik vidéken sikeres színésznők voltak, Pesten csak tengődnek. Mi ennek az oka? Beszédes, hogy Szilviát egyetlen metonímiával jellemzi Krúdy: ő a legszebb lábú nő Budapesten. Ezzel jelzi, hogy a Szilvia-típusú színésznőknek se hangjuk, se tehetségük nincs: Szilvia csak a szép lába miatt kerülhetett a színpadra, de később már tehetség is kellett volna.
Rezeda Kázmér a második fejezetben lép be a történetbe, Alvinczi Eduárd a harmadik fejezetben. Mindkettejüknek megismerjük a múltját és a jelenét is.
Előbb a jelenben ismerünk meg egy-egy szereplőt, aztán később megismerjük a múltját is. (A Krúdy-regényekben csak jelen és múlt van, a szereplők jövőjére nincs utalás.)
Rezeda a jelenben harmincéves, de úgy beszél, mintha százéves lenne. (Napóleonról úgy beszél, mintha a kortársa lenne, és ez teljesen tudatos Krúdynál: az idővel való játék Proust technikájához hasonló.)
Alvincziről a többi szereplő azt hiszi, hogy az ősei vagyonából él, holott nem egészen tiszta üzleti manipulációkból és lóverseny-fogadásokból szerzi a jövedelmét (a lóversenyeken a saját lovait is elindítja, és kemény százezreket nyer). Ezek kapitalista módszerek, miközben Alvinczi játssza az arisztokratát. Furcsa, ellentmondásos figura.
A következő fejezetekben új szereplők lépnek be a történetbe, és kibontakozik a cselekmény.
A cselekménymozzanatokkal is megtörténik ugyanaz, ami a szereplőkkel: jelentéktelennek látszó motívumok olykor felértékelődnek, a jelentősnek vélt események pedig elvesztik a jelentőségüket. Ez egy ironikus elbeszélői eljárás, amely a relativizáló látásmódból fakad, amely viszonylagossá teszi az értékeket.
A mellékes körülmények fordított jelentőségére láthatunk példát Rezeda Kázmér harmadik lapja, A lámpás esetében is, amely hősünk szerint a mélabús nagyvárosi olvasóknak szól, de aztán kiderül, hogy a színésznők is szívesen olvassák. Ennek oka, hogy a folyóirat a színésznők kitartottjairól, kedveseiről is közöl híreket, és jellemző rá a banális színházi helyzetek ironikus felnagyítása.
A hagyományos értelemben vett jellemábrázolás nincs a regényben. Egyetlen hiteles szereplője sincs, akinek a valódi énjét megismerhetnénk, mivel mindenki szerepet játszik.
Klára az egyetlen, aki mindig megmondja a véleményét akár Rezedának is, és ő az, aki valódi áldozatra is képes. Persze, ő is szerepet játszik, de egy kicsit őszintébb, mint a többiek. Álmodozó nő, aki mégis praktikusan alakítja az életét, és mindennek a hátterében a pénz áll, a megélhetés.
Rezeda a mindennapi életben a regényességet, az irodalmiságot keresi, és számos regényfigura módjára élő embert lát maga körül, akik irodalmias ízű szerepeket játszanak, mert az élet csupán regényszerepeket tartogat számukra. Pl. Alvinczi Eduárd gesztusaiból pontosan olvasni tud, terveit előre megsejti, mert Alvinczi szinte teljesen eggyé vált a szerepével.
A szerep eszközként szolgál a figyelem felkeltésére, vagy az élet távlattalanságának elviseléséhez. Legtöbbször azonban a társadalmilag megkövetelt képmutatás szolgálatában áll: a társadalmi beilleszkedés eszköze. A szerep Alvinczit páncélként védi. Dideri-Dir, a kótyagos vidéki ügyvédné az irodalmi kékharisnya szerepébe éli bele magát, s az alvajárók biztonságát nyeri el tőle.
A regényes szerepek rögeszmés eltökéltségen alapulnak. A mindennapi élet ellenében való élés jellemzi őket, alakítójuk nem veszi figyelembe a való élet szabályait és törvényeit. Szemét az ideálra, és nem a valóságra szegezi.
Pesten azonban a regényesség helyét átveszi a színpadiasság. A színpadias szerepjátszó pedig mindig a valóságra figyel, s annak legkisebb változásakor mindjárt a megfelelőképpen alakít a szerepen.
Rezeda és Klára teljesen másképp vélekednek a Madame Louise estélyén tapasztalt eseményekről. Ami a férfit untatja, az a színésznő számára követendő magatartásmintát jelent. Rezeda látásmódja szkeptikus, kritikus, míg Klára, aki még új a társaságban, naivan és nagy beleélő-képességgel értelmezi magának a látottakat. A kettejük eltérő reakcióit eltérő társadalmi szerepeik magyarázzák.
Másképp látják Alvinczi Eduárd személyélt is, de Klára hiába rajong a férfiért. Mivel nem tud közelebb férkőzni Alvinczihoz, képtelen valós kapcsolatba kerülni vele, így a gróf csak egy ideálkép marad a számára. Háromszor találkoznak, de a közelebbi megismerkedés mindhárom alkalommal elmarad. Ezek a sorozatos csalódások végül arra késztetik Klárát, hogy fokról fokra leszámoljon az Alvinczi személyéhez fűzött illúzióval, és más úton keresse a társasági érvényesülés lehetőségét.
Rezeda nem kötelezi el magát egyetlen életszerepnek sem, de a színpadias szerepjátszókhoz sem hasonlít. Ő nem színészkedik a társadalmi elismerés kedvéért, az ő pózai mindig a szerelemmel, a nőkkel függenek össze. Eljátssza a szerelmes lovag ábrándos megnyilatkozásait, de emellett a kiélt, szerelmi csömörben, nőgyűlöletben szenvedő, életunt férfiú szerepét is eljátssza némelykor.
Ebben különbözik Alvinczitól vagy Madame Louise-tól, hogy ugyan van mindenkor készenlétben álló, állandó szerepe (a szerelmes lovagé), de ez nem tölti ki az egész életét, és van egy színpadias szerepe is (a fölényes nőismerőé, a kiábrándult, sokat tapasztalt férfié), márpedig ez két ellentétes szerep. Ez a két szerep többször is összeütközik, megküzd egymással, mert lehetelten a kettőt egyszerre fenntartani.
Ebben a harcban az ideálok és a tapasztalatok mérkőznek meg egymással. Szerelmi ügyekben Rezeda bátortalan, nem meri elszánni magát a szerelemre akkor sem, amikor a Pattantyús utcai színészhölgyek körül teljesít lovagi szolgálatot, pedig a színésznők szemmel láthatóan nagyon vágynak a boldogságra.
Álmaiból, képzelgéseiből Rezeda csak röpke pillanatokra tér vissza a valóságba, főleg olyankor, amikor leleplezheti Klára és Szilvia előtt az élet ferdeségeit, furcsaságait. De valójában attól akarja megvédeni a hölgyeket, ami után azok mindennél jobban vágyakoznak, pl. Klára számára a különc Alvinczi Eduárd jelenti az életet – a jómódot, a tündöklést, a kitörést a szürke és reménytelen hétköznapokból.
Rezeda igyekszik megtörni Alvinczi varázsát, de amit ő hideg fölénynek tart Alvinczi viselkedésében, azt Klára férfiasságnak, egy szuverén, az életen úrrá levő személyiség hódító kisugárzásának látja. Valójában Alvinczi életében a szerelem nem játszik döntő szerepet, ő a játékszenvedélyének él, a lóverseny és a kártya rabja, és a nők is csak a játékszenvedély tárgyaként érdeklik.
Rezeda ezzel szemben a szerelemre teszi a fő hangsúlyt. Védtelensége abból ered, hogy számára a szerelem az elsődleges, gyakorlatilag az egyetlen terület, amelyen harcol a boldogságért. Ennek ellenére sokáig fél magától a harctól. Félelme pedig a bizonyosság megtudásától való félelem: az elméleti ember félelme a gyakorlatitól.
Pedig ott van a két színésznő, akik mindennél jobban vágynak a szerelemre, Rezeda mégsem használja ki a lehetőséget.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!
