Cselekményvezetés: A nyomorultak cselekménye egy bonyolult, sok szálon futó történet számos kitérővel, a főcselekményhez lazán kapcsolódó epizóddal (pl. a waterlooi csata).
Hugo tudatosan, tervszerűen váltogatja a cselekményszálakat, az izgalmas fejezetek elé késleltető szakaszokat iktat be. Gyakran megcsinálja, hogy elejt egy cselekményszálat akkor, amikor a történet a legérdekesebb, és más eseményekre tér át, aztán később újra felveszi a fonalat. Mindig ott szakítja félbe, ahol a legizgalmasabb.
Ezzel a szerkesztéssel tulajdonképpen a romantika ars poeticájának groteszkjét valósítja meg. A regény minden szerkezeti egysége ellentmondásra épül, s nagyobb ellentmondásokon belül a kisebb szakaszokban is groteszk elemeket találunk.
Az író fejtegetéseket is sző a regénybe, minden társadalmi, gazdasági, nyelvi vagy politikai kérdésben elmondja a véleményét, függetlenül attól, hogy ez beleillik-e egy szépirodalmi műbe. (Elmélkedik pl. az apácazárdákról, arról, hogy a szerzetesek és apácák életmódja a 19. században már korszerűtlen.)
Intertextuális kapcsolat: hasonló cselekménymozzanatok, sorsok vannak Charles Dickens regényeiben, pl. a Twist Olivér c. regényben (Cosette sorsa) és ifjabb Alexandre Dumas A kaméliás hölgy c. regényében (Fantine sorsa).
Elbeszélői nézőpont: E/3. személyű mindentudó elbeszélő, a szereplők gondolataiba is belelát (lélekelemző részek).
Kifejezőeszközök: a romantika jellegzetes jegyei figyelhetők meg a szövegben:
- kiélezett ellentétek (éles ellentét feszül pl. a főhős, Jean Valjean jelleme és sorsa között)
- váratlan fordulatok (nemcsak a cselekményben, hanem még a párbeszédek is meglepő módon fejeződnek be vagy szakadnak félbe), nagy a véletlen szerepe.
- érzékletes hasonlatok, pl. a kocsiút leírása során, amikor Valjean és Javert együtt viszik az ájult Mariust nagyapjához: „Marius mozdulatlanul feküdt a hátsó ülésen, a feje a mellére csüggött, két karja lelógott, lábszárai mereven elnyúltak, olyan volt, mintha már csak a koporsóra várna; Jean Valjean árnyéknak látszott, Javert kőszobornak; és valahányszor egy-egy utcai lámpás előtt elhaladtak, a kocsi koromsötét belsejében, mintha villámfény érné, fakósápadtan föltűnt a véletlen akaratából egymás mellé került három mozdulatlan alak: a hulla, a kísértet és a szobor.”
- romantikus túlzások (különösen a waterlooi csata és a barikádharc leírásakor)
- költői kérdések
- izgalmas párbeszédek (a kalandregények gyakori tartozéka – néha egészen mesterkélt, fölösleges párbeszédekről van szó, amelyekben csak az író ügyeskedésének köszönhető az izgalom, pl. amikor Valjean megérkezik a törvényszékre és megkérdezi az első ügyvédet, hogy idejében jött-e. Az ügyvéd egy szóval is felelhetne, ehelyett 13 kérdés-felelet hangzik el, míg megtudjuk, hogy Valjean időben érkezett, ügyét még csak ezután kezdik. A kérdés-felelet forma növeli az izgalmat, de a történet előrehaladását hátráltatja.)
Hugo nem kizárólag a romantika eszközeit használja, részben már a realizmus útjára lép, mivel rájött arra, hogy a tömörségnek is van kifejezőereje. Kitűnő realizmussal ábrázolja Valjean nehézségeit akkor, amikor a püspök hatására elindul a megtisztulás útján. De realista módon írja le pl. Thénardier és társai éjszakai rablóhadjáratát is.
A helyszínek leírása, pl. Párizs bemutatása nem olyan alapos, mint Balzac regényeiben, de több melegséggel, színnel ábrázolja a francia fővárost. Érezhető a Párizs iránti szeretet és a honvágy.
Amikor az 1817-es évet ismerteti, mivel saját emlékei alapján állítja össze a korrajzot, kimutatható bizonyos szubjektivitás, sőt, miként azt Edmond Biré egy hosszú tanulmányban kifejtette, számos tévedés is. Ennek ellenére megragadja az olvasót.
A waterlooi csata leírása nagy kitérő a regényben, mert csak gyenge szállal kapcsolódik a főcselekményhez. Waterloo Hugónak egyik kedvelt verstémája is volt. A csatajelenet képsora és hangvétele egy prózában megírt eposz élményét adja az olvasónak. Hugo elismeri az ellenfél bátorságát és emberfelettivé növeli a francia hadsereg, különösen a gárda önfeláldozását. A leírás során sajátos módon keveri a régi idők nagyszerűségének képeit azokkal a benyomásokkal, amelyeket saját maga szerzett, amikor 1861-ben bejárta az elhagyott csatamezőt.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
