A lírai hős és az ős Kaján között szoros kapcsolat van. Ezt onnan tudjuk, hogy az ős Kaján kiválasztotta a lírai ént („mellém ült le”), és a közös ősi, keleti eredet is ezt jelzi (a vers beszélője nemcsak önmagát, hanem költői hivatását is Keletről és az ős Kajántól eredezteti: „Nyögve kínálom törött lantom”).
A lírai én eszményképe a vele szemben álló ős Kaján, aki neki rokona, a történelem ködébe vesző őse. Rokonságukat jelzi, hogy úgy beszél róla, mint „Apám, császárom, istenem”, és amikor megszólítja, többnyire az „Uram” megszólítást használja, legalábbis ez a meghatározó. Ez a megszólítás a lírai hős alárendeltségét is jelzi.
Az alárendeltség hangsúlyos a szövegben, a beszélő az egyik helyen mintegy modern Jóbként könyörög az ős Kajánhoz: „Uram, bocsásd el bús szolgádat”, máshol pedig archaizálva olyan alázattal kérleli, mint egy középkori feudális urat: „Nagyságos úr, kegyes pajtásom”.
Tehát láthatjuk, hogy érzelmi kapcsolat fűzi egymáshoz a két küzdő felet, ezért is beszél a lírai hős olyan bizalmas hangon. Nem is csak bizalmas a hang, hanem már-már gyónásszerű, megrendítően őszinte vallomást tesz az én az ős Kajánnak. Beismeri kudarcait, pénztelenségét, hitehagyottságát, élete örömtelenségét, és azt a förtelmet, azt a biztos romlást, aminek ki van szolgáltatva.
A kiválasztottság és az alárendeltség mellett a feladatnak megfelelni nem tudás is fontos jellemzője a lírai hősnek, amit a törött lant jelképez. De a beszélő önmeghatározó, önjellemző, érvelő, gyónó szándékú kijelentései és az ős Kajánhoz intézett kérései is ezt támasztják alá.
A versbeli harc szereplőihez külön motívumkincs rendelhető hozzá:
- ős Kaján: mámor, költészet, fenség, szent Kelet, bor; pogányság
- én: költészet, mámor, hírnév, bor, magyarság, kereszténység
Ennek a motívumkincsnek a vizsgálata arra készteti az olvasót, hogy mindkettejükben az Ady költészetében megkonstruált lírai egyéniség egy-egy oldalát lássa. Küzdelmük dinamikája indítja el az alkotói folyamatot, teremti meg a művet.
Az ős Kaján a vers köznapi síkján a boros mámor megtestesítője. Gondolati síkon azonban a kötöttségeken és realitáson túllépő erőteljes vitalitást képviseli: az életrevalóságot, a mámoros erőt, a függetlenséget, az önmegvalósítás korlátlan lehetőségeit, a szépséget és a teljességet. Ugyanakkor a mindezt birtokolni vágyó ember szimbóluma is lehet.
Ez áll szemben tehát a küzdelembe belefáradt, a reménytelenségbe belesüppedő, megrokkant, erőtlen, megcsömörlött és hitehagyott, önfeladásra hajlamos lírai énnel, aki feladja az önmegvalósításért folytatott küzdelmet. Ez a lírai hős az ember korlátozott lehetőségeit is szimbolizálhatja.
Ady számos ellentéttel érzékelteti az ős Kaján és a lírai én szembenállását, pl. „bíbor palástban”-„rossz zsakettben”; „Zeneszerszámmal, dalosan”-„törött lantom”; „Robogva jár, kel, fut az élet”- „Erőm elhagyott, meghalok”; „Uram”-„én szegény, kósza szolga”.
Az sem véletlen, hogy az ős Kajánról szóló részben kétszer annyi az ige, mint a másik ént megjelenítő, monológszerű versszakokban. Tenni tudó, sőt, nyugtalan, örökösen cselekedni vágyó alakról van szó, akihez jellegzetesen hozzátartozik a mozgás motívuma („jön”, „száll”, „szalad”, „nótáz”, „birkózik”, „harcol”, „kacag”, „viadalra kel”, „paripára kap”, „vállamra üt”, „nagyot nevet” stb.).
Ezzel szemben a lírai hős passzív: olyan igék kapcsolódnak hozzá, mint „ül”, „bóbiskol”, „hallgat”, „nyög” stb. Cselekedni nem tud, legfeljebb elszenvedni: tehetetlensége miatt az elviselés, önfeladás, passzivitás igéi kapcsolódnak hozzá.
A két központi alakhoz eltérő verszenét rendelt Ady. A mű elbeszélő-drámai része, ahol az ős Kaján jelenik meg, színesebb, sodróbb, lebegőbb, áradóbb, szárnyalóbb. Ünnepélyes „v”, „l”, „r” és „p” hangok és méltóságteljes mély hangok (főlek „o”-k) kísérik pl. a Kaján versvégi elvonulását.
A monologizáló-lírai rész, ahol a vers lírai hőse könyörög és panaszkodik, dísztelen, puritán, már-már göcsörtös, szálkás, darabos: a kattogó, rövid mondatok hiányosak, állítmány nélküliek vagy névszói, létigei állítmányuk van, és több a névelő, amitől a beszéd széthullóvá válik. Megsokasodnak a jajgató, érdes „i” és „é” hangok, váratlan áthajlások törik meg a lendületet, a ritmus botladozik.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
