A monológ végén már csupa hiány, pusztulás, romlás, irtózás, csömör, tehát csupa negatívum jelenik meg.
„Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás.
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.”
Szövegszerűen is elhangzik, hogy „Nincs semmi már”, a „van”-ból „nincs” lett, hiány lett. Az egyetlen biztos dolog, ami biztosan van, az a romlás, szemben a mámorral és az ős Kaján örök életszeretetével.
Ez a „biztos romlás” az az „ős Bizony”, amely az ős Kaján ellentéte: a hittel teli élettel a hitetlen halálvárás, a küzdéssel a nihilizmus kerül szembe.
Ehhez az „ős Bizony”-hoz csupa „el” igekötővel módosított szavak kapcsolódnak: „elkopott”, „elhasznált”, „elinalt”, „elfogyott”, „el akarok esni” stb. Ez az igekötő afféle kiürítő, távolító, fosztó szerepet kap: a tragikus elesettséget, a végérvényes elveszést nyomatékosítja.
Végül a rossz zsakettes lírai hős, aki „szegény, kósza szolga” csupán a királyi megjelenésű és fellépésű ős Kajánhoz képest, nem tudja állni a versenyt: alulmarad az ivásban. Földhöz vágja a poharat és keserűen, lemondóan beismeri a vereséget: „Uram, én megadom magam”.
„Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.”
Azzal, hogy feladja a harcot ebben a párviadalban, lényegében önmagát adja fel, lemond a teljes életről. A versbeli párviadal ugyanis a cselekvő, küzdő, helytálló, bátor, teljes élet és a meghátráló, bujkáló, elfekvő, tehetetlen, behódoló, gyáva élet párharca volt. Az életszeretet és az élettagadás mérkőzött meg egymással.
A lírai hős bukása azt jelenti, hogy a nagy életcélok elérhetetlenek, az akadályok leküzdhetetlenek. A kínzó ellentét, amely a lehetséges élet és a valóság között feszül, feloldhatatlan.
Az ős Kaján tehát legyőzi a lírai ént, és utána hetyke gesztussal ott hagyja az asztal alatt elnyúló pajtását („Vállamra üt, nagyot nevet”), felpattan táltos paripájára, és pogány dalok kíséretében tovább száll Keletről Nyugatra.
S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.
Az ős Kaján úgy távozik, mint egy tündérvilágban élő mesehős, táltossal, boszorkányos, forró szelekkel száll el a végtelen felé.
Eltűnik a költészet, a művészet eszményített alakja, a pogány Apolló, s vele együtt távozik a hajnal, az öröm, a boldogság, a szépség, a költészet is.
Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.
A vers elején az ős Kaján és a zsakettes lírai én még egymás mellett ültek, a végén az ős Kaján feláll, az ő útja felfelé vezet, a lírai hősé ellenben lefelé, az asztal alá (ahol elnyeli a semmi, konkrétan is, mivel belezuhan a részeg kábulatba, és átvitt értelemben is, mivel legyőzi a céltalanság és a nihilizmus).
A zárlatban eltűnik az ős Kaján, aki a határtalan, teljes életet testesíti meg, és ott marad a kiábrándító, az illúzióromboló, kilátástalan valóság: az értelmetlenné vált élet. Pedig a vereséget szenvedő ember ezzel az értelmetlen élettel, ezzel a reménytelen valósággal akart szembeszállni, ez ellen lázadt, ezt akarta megtagadni.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
