Úgy érzi, hogy a magyarsággal való azonosulás teszi számára lehetetlenné az élet és a költészet szabad megélését. Az itteni környezet eleve kisszerű, tehetetlen és reménytelen, így magyarként csak megnyomorított és töredékes életet lehet élni:
„Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?”
Beteges fáradtságát, letörtségét, erőtlenségét azzal magyarázza a vers beszélője, hogy egy ismeretlen, kicsi nemzet fiának született. A kisebbrendűségi érzés miatt jajdul fel panaszosan a kérdés: „Mit ér az ember, ha magyar?” Szerinte ha az ember magyar, akkor eleve csak csökkent értékű, önpusztító életre van lehetősége. Talán ez a vers legkeserűbb strófája.
Ez a problémakör nem új, benne van már a Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű Ady-versben is. Ady számára nagy kihívást jelentett a saját magyarsága, mivel a kor társadalma olyan volt, hogy egyszerre kellett a múlthoz is viszonyulni és újat is építeni.
Ady az őserőben látta a magyarság megtartó erejét. A dzsentri hiába jár díszmagyarban, az csak kiürült formalitás, mert belül már nem azt érzi, amit a külsejével sugall, s Ady ezt felismerte. Ezért szidta fajtatársait: szerette volna, hogy jó úton haladjon a nemzet.
A lírai hős alulmaradása ebben a harcban azt szimbolizálhatja, hogy a magyar élet csak szenvedések, önpusztítás és kábulatok árán viselhető el, és hogy a költészet ebben a közegben elpusztul: nem jön létre a dal, nem születik meg a mű. Ez azonban paradoxon, hiszen ez a vers is megszületett, amelyet most elemzünk, és amely mindezt elmondja.
Kétszer is elhangzott a strófában a „mit ér” kérdés, a következő strófában pedig a „miért” kérdés is elhangzik:
„Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok.
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.”
A lírai hős felteszi a kérdést, hogy miért igya magát félholtra. Mi értelme van? A korábbi „mit ér” és ez a „miért” árulja el nekünk a lírai hős monológjának lényegét és egész viselkedésének nyitját: az a baja, hogy úgy érzi, az élet értelmetlen. Ezért olyan keserű, ezért olyan fáradt, és ezért hátrál meg.
Monológjában azt próbálja megindokolni, hogy miért nem élhet szárnyaló, cselekvő, bátor, büszke, hittel teli, mámoros életet. Elmagyarázza, hogy számára nem hozott megoldást az egyéni életélvezet, a szerelem, a költészet, a siker, a hírnév: csak fejfájás és belső üresség maradt utána, az életének nem tudott értelmet adni.
Először tehát a külső kört, a kevésbé fontos dolgokat veszi számba, aztán jön a belső kör, azok a személyek, akik legszorosabban hozzátartoznak az életéhez: anyja, szerelme, barátai („hívei”).
„Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.”
Elpanaszolja, hogy senki nem tudja őt megmenteni, még a két szent, áldott asszony, aki az életében van: anyja és Léda sem.
A „nagy mocsár” jelzője mutatja, hogy az értelmetlenség, a céltalanság érzetét senki és semmi nem tudja kioltani: minden érték, ami a lírai hős életében van, túl kicsi és erőtlen ahhoz, hogy a lelke mélyén rejlő „nagy mocsár”-t legyőzze. Ez a „nagy mocsár”, ez a „förtelem” afféle nihil, amely erősebb minden értéknél, amely mindinkább előtör és végül teljesen elhatalmasodik a beszélő felett.
Hiába vannak új dalai, azaz versei a lírai hősnek, a költészet sem mentheti meg:
„Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon.”
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
