Az ős Kaján már rögtön a nyitó versszakban fejedelmekre, királyokra, istenekre jellemző kellékek, attribútumok (az attribútum mitológiai alakokat jelképező tárgy vagy jel) kíséretében szinte berobban a vers világába:
Bibor-palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.
Az ős Kaján alakja egy ősi, keleti uralkodó alakjára emlékeztet vagy valami díszes ruhájú, előkelő lovagot idéz. Vállát bíborpalást fedi és lóháton (táltos paripa hátán) érkezik meg vidáman, énekszó közepette, „boros” jó kedvvel.
Az érkezésére vonatkozó időhatározó, a „rímek ősi hajnalán” és a „Zeneszerszámmal, dalosan” eszközhatározó azt jelzik, hogy az ős Kaján kötődik a költészethez. Alakja a szépséget, az ünnepet, a zenét testesíti meg.
Ráadásul Keletről jön, és tudjuk, hogy a kelet a romantika kora óta egzotikus, vonzó helynek számít, amely az emberiség boldog aranykorát, az elveszett hajdani ősidőket, a szépség, a szellem, a művészet őshazáját jelképezi (Ady A Tisza-parton című versében is ebben az értelemben használja a kelet-motívumot).
Az ős Kaján leül a vers beszélője mellé, s ezzel a gesztussal mintegy kiválasztja őt. Elkezdenek inni, s közben észrevétlenül telnek a napok:
Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.
Bizonyára Keletről hozta magával egyik jellemző vonását, a dalnak, a zenének a szeretetét az ős Kaján. Mindenhová, mindvégig dalok kísérik: zeneszerszámmal, dalosan jön, fülébe nótáz a lírai hősnek, és majd pogány dalok fogják továbbsodorni.
A hosszú sorban elsuhanó „piros hajnalok” jelzik az idő múlását.
A 3. strófában elkezdődik a birkózás a lírai hős és az ős Kaján között, és felrémlik a végtelen idő motívuma is:
Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.
Feltűnik itt a jelen, amely gyalázatos, és a múlt, amely boldog volt, de ez a boldogság mára elvesztett, a jövő pedig úgy táncol, mint egy cifra ruhájú, magakellető, rossz utcalány.
A szóban forgó boldog múlt a diadalmas kezdet volt valamikor az ősidőkben, az emberiség boldog hajdankora, az elveszett éden, az eltűnt rousseau-i aranykor. Nem véletlen, hogy „hajnalok” kísérik mindig az ős Kajánt: a hajnal a nap kezdete, s a vers egyik kulcsszava.
A gyalázatos jelen viszont az a valós élet, amelybe a lírai hős bele van süppedve: egy lehúzó, szürke, hétköznapi élet, amelynek legfőbb színtere a kocsma. A Kaján a vers elején kintről jött be a kocsmába, ő tehát a kinti világhoz tartozik, oda, ahol nagyban zajlik a nagybetűs Élet. A lírai hős ellenben már a vers kezdetén is a kocsmában van és mindvégig ott rostokol. Az ő életének ez az egyetlen színtere.
Felvillan az ellentét a valóságos élet és egy elképzelt, lehetséges élet között, s ezzel egy időben kezdetét veszi a harc is a lírai hős és az ős Kaján között.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
