Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.
Figyeljük meg, hogy Ady „korhely Apolló”-nak nevezi az ős Kajánt! Ebből érezhető, hogy nem egy démonról, gonosz szellemről van szó, hanem egy pogány istenségről, akinek a „Szent Kelet” a hazája (Kelet mindig is az emberi erőt, teljességet, szépséget, életigenlést jelentette Ady számára, erről már A Tisza-parton című vers is számot ad).
Ady kedvelte a pogány világot, amely még nem ismerte a „nazarénusságot”: ennek a pogány istennek az életigenlését és életörömét nem törte meg a keresztény erkölcsi tanítás, és a harci kedv is a lényéhez tartozik.
A görög mitológiából ismert Apolló isten a művészetek, a zene-tánc és a jóslás istene, a költészet párfogója, ő maga is költő. Ez a metafora tehát az ős Kaján költészethez való kötődését hangsúlyozza. A Múzsák vezetőjeként Apolló a nietzschei harmónia, szépség és kultúra-elv megtestesítője.
Ám Adynál az ős Kaján egy „korhely” Apolló, azaz egy olyan költő, aki szeret mulatozni, inni. A „korhely” jelző nem annyira Apollónt, hanem inkább Dionüszoszt, a bor és mámor görög istenét juttatja eszünkbe, ill. a nietzschei „ösztönösséget” és „örömelvet” idézi.
Ez az érdekes kettősség azt jelzi, hogy az ős Kaján figurájában benne van a rombolás, a rontás, a bűnre, ivászatra és szerelemre csábítás démoni vonása, de egyszersmind ő az életszeretet, a szépség, a költészet, az alkotásvágy vagy az önmegvalósítási képesség megtestesülése is. A Kaján figurája a nagybetűs Élet, az Élet szépsége és hívása.
Ezzel az antik mitológiai alakokból megformált szimbólummal sajátos magánmítoszt teremt Ady, amivel a romantika hagyományához is kapcsolódik. Számos réteg van itt együtt: a népmesék, a Biblia és a görög mitológia motívumait a lovagi kultúra (zúg a torna), a kereszténység motívumai (gyertya, feszület) és profán motívumok is árnyalják.
A „nagy torna”, amit a vers hősei vívnak, bús és végtelen, s a bor összemosódik a vér képzetével: „egyre bujdosik / Véres asztalon a pohár”.
A költői én ezután 8 strófán keresztül egy lírai monológban sorolja érveit, bizonygatva, hogy miért nem bírja az italt, miért nem tud felszabadultan, „pogány módon”, mámorosan teljes életet élni. Valójában a bátortalan élni-nem-tudás nyilatkozik meg ebben a hosszú, panaszos könyörgésben.
„Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.”
A lírai hős megalázkodik, itt „nagyságos úr”-nak, a továbbiakban „uram”-nak szólítja ivócimboráját, akit maga felett állónak érez. Önmagát szolgává alacsonyítja le, egész attitűdje, hanghordozása behódoló. Az erős, bátor és büszke ős Kajánnal szemben ez a másik én egy megalázkodó, alkudozó, bújni akaró, gyáva személyiség, akinek „sok a jóból” és aki „bűn”-nek tartja a vágyak kiélését.
Ha a vers köznapi szintjét nézzük, akkor egyszerűen csak egy gyenge fizikumú férfi panaszkodik, aki nem bírja az italt, és kérleli az ivópartnerét, hogy abbahagyhassa a versengést, ne kelljen többet innia.
„Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”
A lírai hős siránkozik, hogy fáj a feje, már torkig van, megcsömörlött, nem bír többet.
Az ős Kaján azonban jól bírja az italt, fölénye egyre nyilvánvalóbbá válik, s gúnyosan, kacagva tekint az előtte megalázkodó, könyörgő, a harcot feladni kényszerülő ivópartnerére:
Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.
Gondolati szinten mindez azt jelenti, hogy a megfáradt lírai hős a bátor, mámoros, cselekvő életet utasította el. A törött lant azt jelképezi, hogy nem tud megfelelni a feladatának, azaz nem tudja vállalni a mámoros élet hívását.
A nagy kérdés az, hogy miért. Miért nem képes felszabadultan élvezni az életet a lírai hős?
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
