Az ős Kajánnak, ennek a bíborpalástos korhelynek van hite és bizakodó, míg a lírai hős fáradt, letört és szomorú ember:
Én rossz zsakettben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.
Az ős Kaján külseje egy keleti fejedelemére emlékeztet: vállán bíborpalást van, amelyet bizonyára Keletről hozott magával. A bíbor, a piros az élet és a szenvedély színe, amely együtt vonul az ős Kajánnal, amerre az megy.
A vers másik szereplője, az E/1. személyben beszélő lírai én (Ady személyiségének másik fele) egy rossz zsakettben bóbiskol a boros asztal mellett. A halál és az élettagadás jelképei vannak körülötte: „feszület, két gyertya, komorság”. Tehát olyan tárgyak állnak az asztalon, amilyenek a ravatalon szoktak (a feszület és a gyertya alapvetően bibliai motívumok, de a halált is felidézik).
Ez a halál eszményítését és élettagadást sugall, ami éles ellentétben áll az ős Kaján bíbor színeivel és piros hajnalaival. Ilyen a „nazarénus” sors a pogányok mámoros életszeretetével, életörömével, életigenlésével szemben.
A „nagy torna” a harcra, viadalra utaló kép, mely a lovagi tornák világát idézi. Az ős Kaján egyik legfőbb vonása a cselekedni tudás, a harci kedv: mindenütt újabb tornákat vív. És ahogy továbbáll, vele megy az igazi, teljes élet is, a lehetséges élet, amilyet a költő csak szeretne élni.
A vers két főhőse közti „tornát” vagy küzdelmet a jelképek szintjén az egymással vetélkedő, egymást az asztal alá ivó részegeskedés szimbolizálja. Tehát egy hétköznapi kocsmaasztal és egy konkrét ivászat volna ez a „harc”, azonban az egész jelenet elveszti a konkrétságát: az összerogyásig tartó ivászat mitikussá válik és az időtlenségbe helyeződik át („Nagy torna ez, bús, végtelen”).
Az 5. strófában is egyszerre jelenik meg a múlt, a jelen és a jövő, az egyén a végtelenben él:
Ó-Babilon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.
Ó-Babilon említésével a képzelt őshazát idézi meg Ady, aki a magyarság sumér eredetét vallotta. Ugyanakkor Babilon képéhez hozzátartozik a Bábel tornyát építő, eget ostromló emberi akarat motívuma is.
Ősidők óta küzd már egymással a lírai hős és az ős Kaján, ez a motívum egyszerre ünnepélyessé teszi, irrealizálja és időtleníti is a verset, a köznapi borozós-csömörös szint fölé emeli. Ugyanakkor a két szint, a köznapi és az eszmei szint elválaszthatatlanul egybefonódik.
A lírai hős egyre szenvedélyesebben szólítja meg az ős Kajánt: az „apám, császárom, istenem” fokozásos megszólítás feltétlen hódolatról árulkodik.
Múlt, jelen és jövő szorításában felmerül a kérdés: mi a cél? van-e értelme az emberi életnek? vajon érdemes-e élni egyáltalán?
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
