Ha a vers műfaját keressük, feltűnik, hogy azok a sajátságok jellemzők rá, mint a balladákra: tragikus cselekmény, a dolgok közepébe vágó kezdés, kihagyásos, ill. tagolatlan mondatok, szaggatott előadásmód (átugrik a költő cselekménymozzanatokat), balladai homály, a történést meg-megszakító monológ (egyoldalú dialógus), drámai feszültség, és valami sajátos, ködlő balladai szín.
Az ötsoros strófaszerkezet is a balladákra jellemző, és a gyorsan kattanó, rövid mondatok is, amelyek növelik az izgatottságot, elősegítik az ideges, nyugtalanító, feszült atmoszférát.
A Harc a Nagyúrral című vershez hasonlóan itt is az Arany János-féle balladahagyományt eleveníti föl Ady (a „feszület, két gyertya, komorság” felsorolás még képileg is emlékeztet a Tetemre hívásra), de úgy, hogy közben meg is újítja a balladaműfajt. A vers műfaja tehát megújított típusú ballada.
Az ős Kaján létösszegző érvényű költemény, ugyanis Ady költészetének szinte minden fontos motívuma (szerelem, pénz, vér, halál, magyarság, Isten) megjelenik benne. Valójában az élet értelméről való töprengés zajlik.
A vers hangulata felfokozott, komor, megcsömörlött. Típusa létharc-vers, s a létharc tematikának megfelelően tartalmaz a szöveg egy első személyű megszólítót (lírai hőst) és egy második személyű megszólítottat (ős Kaján), akik közt azonban nem jön létre párbeszéd (a megszólított egyszer sem szólal meg).
A vers témája a lírai én harca, az ős Kajánnal életre-halálra szóló összecsapása. Ez a küzdelem kettős szinten zajlik: az egyik a köznapi, a másik a gondolati szint.
A köznapi síkon egy hetyke, duhajkodó ivópárbaj, „leitatás” zajlik egy vidéki kocsmában (bár a vers Párizsban íródott, a benne megjelenő konkrét színhely inkább egy vidéki magyar város kocsmájára emlékeztet).
Az összecsapás, „ivóverseny” díszletezése szent és profán elemeket (feszület, gyertya, komorság, bor, vér, kocsma) kapcsol össze. A kocsma berendezéséhez Ady a halál jelképeit rendeli hozzá: feszület és két gyertya áll az asztalon, akárcsak a ravatalok mellett.
Gondolati szinten a lélekben dúló ellentétes erők harcolnak egymással, a csata a tudat mélyén folyik. A szemben álló felek nem külön személyek, hanem mindkettő maga a költő, vagyis a kettős én skizofrén gondolatára épül a vers. Ady célja valószínűleg a lírai én és a rajta keresztül megtapasztalható lét összetettségének felmutatása volt.
Adyt nemcsak a rossz zsakettben bóbiskoló lírai hősben lehet felismerni, hanem a mámorosan nótázó ős Kaján gúnyos arcában is. Az ős Kaján valójában Adynak egyik énje, ilyennek látta önmagát: erősnek, pogánynak, aki szeret énekelni és mulatni, inni, duhajkodni, szeretkezni.
A lírai én és az ős Kaján tehát a lélek széthúzó erőit testesítik meg: a szöveg az alakkettőzés verseként, a lírai személyiség két alakjának vitájaként olvasható. Azaz a küzdelem magában a lírai alanyban megy végbe, az epikus történés valójában a lírai én belső drámájának kivetülése, a zárlat pedig a lírai hős egyik felének lelki halálát jelöli.
Fontos a tér és az idő motívuma is. A párviadal tere, ideje és formátuma egyaránt mitikus és szimbolikus.
A két ellentétes erő örök küzdelme egy végtelen térben zajlik (jött Keletről, Száll Keletről tovább Nyugatra) és egy végtelen időben jelenik meg (Ó-Babilon ideje óta, köd-jövendő). Egyfajta örök jelenben, egy kimerevített pillanatban játszódik a költemény (Piros hajnalok hosszú sorban / Suhannak el).
A harc régóta tart és a lírai hős elbukása ellenére újra és újra ismétlődik. Tere maga az élet, illetve a lélek belső világa.
Maga a történés a lírai én E/1. személyű beszámolójából és az idézetekből bontakozik ki (önmagát, saját szavait idézi a vers hőse, az ős Kaján egyszer sem szólal meg). A beszélő szavai gyónásszerűek, vallomásos jellegűek.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
