Király István szerint Az ős Kaján egy látomásos allegória: mondanivalója egy víziószerű eseménysor sejtető képeiből bontakozik ki. Az eseménysor a következő: az ős Kaján kiválasztja a lírai hőst, a fülébe nótázik, birkózik vele, biztatja, gúnyolja, kikacagja, diadalt arat felette, majd odébbáll.
Köznapi síkon az ős Kaján egy allegória, tágabb eszmei síkon azonban több önmagánál, méghozzá a költői látomás, a vízió révén, azaz látomásos allegóriáról beszélünk. Ady különféle nyelvi alakzatok segítségével hajtja végre a víziószerű kitágítást.
A víziószerű kitágítás nyelvi eszközei:
- a mindennapi konkrétat és az elvont gondolatit egybekapcsoló nyelvtani szerkezetek, pl. szinte észrevétlenül megy át a „bor” a „vér”-be: előbb egy jelzős („énekes, véres és boros szent kocsma-ablakunk”), aztán egy ráértéses szerkezet („bor-és véráldomás”) fogja egybe a kettőt.
Szintén egybekapcsolódik a „lant” és a „szív” („Nyögve kínálom törött lantom, törött szívem”), az „asztal” és a „mámor” („el akarok esni – Asztal alatt mámor alatt”), stb.
- a konkrétat és az absztraktot egybekapcsoló szóösszetételek, pl. vér-áldomás („Mit ér bor- és vér-áldomás?”), köd-jövendő („És a kicifrált köd-jövendő / Táncol egy boros asztalon”), mámor-biztatás („Mit akar / A te nagy mámor-biztatásod?”), álom-villanás („Van egy pár álom-villanásom”).
Patetikus, vallásos, ünnepi a vers hangulata, hiszen az élet nagy dolgairól szól. Vannak benne a küzdelem pátoszát kifejező nyelvi eszközök, amelyek a hétköznapok fölé emelkedő, felfokozott, irreális szituációt jelzik és komor ünnepélyességet adnak a műnek.
A rendkívüliség és az ünnepélyesség érzetét megteremtő nyelvi eszközök:
- nagy pátoszú, a nem-mindennapiságot hangsúlyozó vallásos tartalmú szavak és kifejezések („szent”, „áldott”, „gyertya”, „palást”, „feszület”, „istenem”)
- biblikus fordulatok (pl. „Uram, bocsásd el bús szolgádat”)
- archaikus (régies) szavak (pl. „immár”, „bizony”)
- határozott névelők olykori hiánya (pl. „Mellém ült le ős Kaján”, „S ős Kaján birkózik velem”, „Mit ér bor- és vér-áldomás?”)
- igekötők hiánya („tört pohár”, „hűlt test”, „vesztett boldogság”).
- a lassító, hosszú szótagok (pl. „á” hang) túlsúlya
- a komor hangulatot árasztó mély magánhangzók túlsúlya
- jellegzetesen adys mitizációk, megszemélyesítések (pl. bujdosik a pohár, elinal a hit, a gyalázatos jelen és a kicifrált köd-jövendő táncol a boros asztalon, piros hajnalok kopognak be részegen az ablakon, és maga az ős Kaján alakja is egy olyan világhoz tartozik, amelyben a csodák mindennaposak)
A vers alapmotívumai:
- a lovagi kultúra köre: bíbor-palást, paripa (a magyar népmesékből is ismerős táltos ló), torna (mint lovagi torna)
- az ókori mitológiák köre: Kelet, Ó-Babilon, korhely Apolló
- a költészet köre: lant, zeneszerszám, Apolló
- a keresztény mindennapok: gyertya, feszület
- kocsma: boros asztal, korcsma-ablak, pohár
- alá-fölérendeltségi viszony különböző fokozatai: cimbora, apa, kegyes pajtás, nagyságos úr, császár, isten
A vers központi motívuma persze maga az ős Kaján, aki egy ősi és keleti motívumokból teremtett mitikus figura. Jellemzőit, cselekedeteit és a lírai hőshöz való viszonyát csak a lírai hős szólamából ismerjük meg, mivel ő maga nem beszél a versben.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
