Világkép: Az arany ember a „kiábrándulás regénye”, az alapvetően derűs, optimista Jókai leszámolt az illúziókkal.
A kiegyezés után az író a kor legidőszerűbb témáit dolgozta fel (tőkés vállalkozások, polgári átalakulás, tudományos és technikai haladás). Lelkesedett a gyors fejlődésért, de nem hallgatta el annak árnyoldalait sem (pl. munkások sivár helyzete).
Mire Az arany ember megírásáig eljutott, már megtörtént illúzióvesztése, kiábrándulása. A mű azt a felismerést tükrözi, hogy tisztességes munkával nem lehet meggazdagodni (a nagy vagyonokat bűncselekmény árán szerzik). Hiszen Timár egész sorsa azt példázza, hogy a vagyonnak, tőkének nem lehet becsületes úton birtokába jutni.
Az arany ember világképe ellentétes a korábban, 1870-ben írt Fekete gyémántok világképével, mely az író bizakodását tükrözi, lelkesedését a tudományos haladásért és a technikai fejlődésért. A Fekete gyémántok főhőse, Berend Iván a nemzeti tőkés vállalkozó mintaképe: nemes, bányatulajdonos, tudós, szívén viseli munkásai sorsát, vagyonát becsületesen, tehetségével, tudásával szerzi (nem korrupcióval és nem öröklés útján). Munkájában sikeres, magánéletében boldog ember.
Az arany ember már azt jelzi, hogy Jókainak a tőkés fejlődésben való bizakodása megingott, hiszen a sikeres hazai tőkés pályáját a meghasonlásba vivőnek látta. Ennek oka részben az író politikai csalódása: 1871-ben Jókai már ráébredt, hogy a reformkor eszméi a korban nem megvalósíthatók.
Ellenzéki képviselőként tett javaslatai (honvédség kibővítése, magyar jegybank felállítása, nemzetiségek támogatása) sorra megbuktak a parlamentben. De kiábrándult a magyar kapitalizmusból is, nem hitt többé a „nemzeti” polgárosodásban, a „becsületes” kapitalizmusban. Mindezt már ábrándnak tartja. Addigi naiv optimizmusa szertefoszlott.
Timár meggazdagodásának történetéből Jókai végletes, de általános érvényű megállapításokat von le. Nemcsak a cselekménnyel és a főhős lélekrajzával közvetíti világlátását, hanem a mellékszereplőknek is szájába adja saját elkeseredett véleményét.
Feleleveníti Rousseau elméletét, amely szerint a magántulajdon lopás. Ezt a sajátos nézetet egy gályarab, Krisztyán Tódor apja fejti ki a műben: „Akinek pénze van, az azt mind lopta. Akinek sok van, sokat lopott, akinek kevés van, keveset lopott; aki nem maga lopta, annak az apja, a nagyapja lopott.” (Ugyanezeket a gondolatokat Balzac Goriot apó c. regényében is megtaláljuk, ott is egy szökött fegyenc, Vautrin fejti ki őket a fiatal Rastignacnak.)
A kiúttalanság érzését jelzi, hogy Az arany ember főhősét Jókai kimenekíti kora társadalmából és egy utópisztikus világba helyezi, a Senki szigetére, ahol nem ismerik a pénzt és a társadalmi konvenciókat. Ez arra vall, hogy Jókai szerint az ember csak egy ilyen helyen találhatja meg a boldogságot.
Az írónak az egész fennálló világrend helyességébe vetett hite is megrendült. Tragikusan ellentmondásosnak látja most már mind a földi intézményrendszert, mind a túlvilági berendezkedést. Ez a meghasonlottság oda vezet, hogy a földi lét értelmét is kétségbe vonja.
Ezt a véleményét Teréza mama szájába adja: „De hát mire való akkor a vallás, a hit, a keresztények és zsidók minden hitágazata, ha ilyen követelést tenni szabad? – De hát mire való akkor a törvény, az emberi társaság, ha szabad megtörténni annak, hogy valakit a koldustarisznyáig levetkőztessenek olyan tartozásért, mellyel ő maga soha adós nem volt? – De hát mire valók akkor a császárok, a miniszterek, a nagyhatalmak, ha egymás nyomorult jobbágyait meg nem bírják védelmezni? – De hát mire való akkor a pap a világon, ha ilyen szenvedést nem tud megorvosolni? – Mire való az egész világ?”
Üzenet: a végkifejlet, Timár boldogságra találása a Senki szigetén egy romantikus ábránd, egy költői nosztalgia. Nyilvánvaló, hogy az ember a valóságban nem léphet így ki a társadalomból.
De akkor mi volt Az arany ember sikerének titka? Jókai ráérzett a korhangulatra, az otthontalanságra, a polgári világból való menekülés vágyára. És élteti a regényt napjainkban is az ember örök vágya az elveszett paradicsom visszaszerzésére, az édenkertbe való visszatérésre.
Jelentősége: Jókai legkedvesebb regénye volt. Az arany ember kései utószavában írta: „Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasóközönségnél is ez van legjobban elterjedve: ezt fordították le a legtöbb nyelvre.” (Jókai Mór)
Utóélet: a regényt Jókai 1884-ben dramatizálta, s drámái közül ez aratta a legnagyobb színpadi sikert. 1918-ban némafilm készült belőle, a rendező Korda Sándor volt. Másodjára 1936-ban filmesítették meg Gaál Béla rendezésében. 1962-ben Gertler Viktor vitte vászonra.
