Elbeszélői nézőpont: kezdetben a helyzetek elbeszélése belső nézőpontú (szubjektív), a jellemek ábrázolása külső nézőpontú (objektív), később a helyzetek bemutatása objektív és a jellemek ábrázolása szubjektív.
Objektív és szubjektív elbeszélő: az elbeszélőnek a történetre és a szereplőkre vonatkozó ismereteit jelenti.
● Az objektív elbeszélő tudása alatta marad a szereplőkének és nem terjed ki a prózavilág egészére. Nézőpontja külső (objektív), a hőst létében mutatja be, ezért közvetett jellemzéssel él. Ilyenkor a rejtett indítékoknak csak megsejtésére van lehetőség.
● A szubjektív elbeszélő tudása mindenre kiterjed a prózavilágban – többet tud az eseményekről, mint a szereplők, ezért „omnipotens” (= mindenható, latin szó) elbeszélőnek is nevezzük. Nézőpontja belső (szubjektív), közvetlen jellemzéssel él, megnevezi a szereplők tetteinek indítékát, és mindent tud a történetről.
Az első fejezetekben az elbeszélői nézőpont külső nézőpont, és az elbeszélő objektív elbeszélő (azaz nem tud mindent a szereplőkről és magáról az egész prózavilágról, és csak közvetett jellemzéssel él).
A szereplők megjelenésükkel, tetteikkel, párbeszédeikkel lépnek elénk. Semmit nem tudunk a múltjukról, nem ismerjük tetteik mozgatórugóit. Indítékaik, szándékaik, céljaik rejtve maradnak az olvasó előtt. Ugyanakkor az elbeszélő mindent elmond a szereplők aktuális helyzetéről (többet is, mint amennyit maguk a szereplők tudnak). Az elbeszélői közlésnek azonban alig van jellemábrázoló szerepe.
Azaz mindentudó elbeszélőről van szó, ami a helyzeteket, jeleneteket illeti, de korlátozott az elbeszélő tudása a jellemek tekintetében. A párbeszédekből fokozatosan ismerjük meg a szereplők személyes múltját és a jövőre vonatkozó elképzeléseiket. Tehát a helyzetrajzok és a jellemképek kettőssége figyelhető meg.
A regény elején az események (veszélyhelyzetek, kalandok) nem kötődnek a történet egészéhez, csak atmoszférateremtő szerepük van, szerkezeti szerepük nincs. Később ahogy egyre többet tudunk meg a szereplőkről, az események szerkezeti szerepnélkülisége csökken: visszaszorulnak az esetleges epizódok, és kiderül, hogy némelyik korábbi eseménynek jelentősége volt a történet szempontjából).
Felgyorsul az elbeszélés ritmusa, a történetmondás formaelve ok-okozati meghatározottságúvá válik. Azaz a lelki indítékok, a belső szándékok határozzák meg a cselekmény menetét.
Ezzel párhuzamosan a cselekmény helyszíne is egyre inkább áttevődik a természet közegéből a társadalom közegébe, és egyre többet megtudunk a szereplők belső világáról (Teréza, majd Ali Csorbadzsi vallomása).
Ez változást eredményez az elbeszélői nézőpont tekintetében: a jellemformálás szubjektívvé, a helyzetek bemutatása objektívvé válik. Az elbeszélő a jellemek tekintetében egyre inkább mindentudó, míg a helyzetek, jelenetek leírásában elutasítja azok teljes ismeretét. Azaz a szereplők ábrázolásában belső (szubjektív), a helyzetek leírásában külső (objektív) nézőpontot érvényesít.
Példa a jellemek szubjektív megközelítésére: az a jelenet, amikor Timár rejtekhelyéről figyeli Kacsuka és Timéa találkozását (A kettétört kard c. fejezet). Az olvasó Timár nézőpontjából látja az eseményeket, Timár lelkiállapotának leírása, indítékainak feltárása azt jelzi, hogy a belső elbeszélői nézőpont érvényesül.
Árulkodó jel az az írói megoldás, hogy Timéa felolvassa Kacsukának Kacsuka levelét. Teljesen indokolatlanul olvassa fel, hiszen az őrnagy írta a levelet, tudja, mi áll benne, és Timéa is tudja. Az őket figyelő Timár viszont most ismeri meg a levél tartalmát. Az elbeszélőnek azért van szüksége arra, hogy Timéa felolvassa a levelet, mert Timár tudatvilágának feltárásához fontos az, hogy Timár megismerje a levél tartalmát.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
