Motívumok:
- Duna – összeköti a fontos eseményeket azáltal, hogy összekapcsolja Komáromot és a Senki szigetét. A Dunához kötődik a találkozás Tíméával.
- a vízen küszködő hajó – sorsszimbólum (az antikvitás óta ismert toposz). Timár emberfeletti birkózása a természet erőivel metaforikusan előre vetíti későbbi sorsát, a társadalomban való küzdelmeit.
- vörös félhold – ez a motívum vissza-visszatér mint bűnre csábító jelenés vagy a lelkiismeret-furdalás szimbóluma. Timár sorsának fordulópontjain jelenik meg a motívum: előbb a kincsek, majd a szerelem, végül pedig a halálvágy kapcsán. Timár párbeszédet folytat a holddal: „Jövök, jövök! – mondá Timár. Nemsokára megtudom, mit beszéltél hozzám. Ha hívtál, ott leszek.”
- nők – Timéa, Noémi, Athalie
- mitológia (Mídász király, Polükratész) – a Jókai-epika meghatározóan mitikus szemléletű, azaz a valóság „ábrázolásának” igénye azzal a látásmóddal párosul, amely a történések mögött fellelhető mítoszi teljesség megragadására törekszik.
- Vaskapu – a lét mitikus színtere (az első fejezet mitológiai utalásai: Neptunus, Vulcanus). Fenség-és teljességélmény jelenik meg a hegy és a folyó leírásában: „Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejétől a talpjáig, négy mérföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna” (Ister: a Duna latin neve). A láttatott természeti térben az abszolút teljesség mutatkozik meg.
Jókai az ősi léttörvények kettős ellentéteiben – látható magasság, láthatatlan mélység, víz és tűz teremtő-pusztító ereje – láttatja a természeti teret, amely a vízszintes és a függőleges metszéspontjában helyezkedik el.
A mitikussá formált táj végtelen tér-és idődimenziójában jelenik meg az ember mulandóságának és a lét örökkévalóságának élményköre. Az író ebből az egyetemes távlatból bontja ki a 2. fejezetben a történet idejét és lépteti fel a szereplőket.
A történetiségből kiszakított, romantikus pátoszú regénykezdet után a Szent Borbála és utasai megjelenésével az időfelettiség helyét a történeti idő, a térbeli tágasság helyét a konkrét helyszínek veszik át.
- biblikus utalások a teremtéstörténetre és a végítéletre („A mű Istené!”; „emberlakatlan paradicsom”; „ítéletnapi zaj”) – a lét boldog kezdetének és félelmetes végállapotának képzeteit foglalják egybe
- Senki szigete – kétféle jelentés is köthető hozzá:
- biztonság-és menedékjelkép – a rousseau-i szentimentalizmus hatását mutatja: érintetlen harmónia uralja, a kertszerűség, családiasság képzete kapcsolódik hozzá. Olyan, paradicsomi állapotot idéző természeti otthon, amelyet archaikus idill és időn kívüliség jellemez (az emberi lét végessége ellenére hiányzik az ember idő felőli meghatározottsága). Nincs pénz, nincs állam, nincs egyház. Nem kell harcolni senkivel. Még a társadalomban élő ember számára fontos szerepet játszó név is lényegtelenné válik. A szelíd érzelmek hona.
- különállás-és kivonulásjelkép – a társadalmiságtól való elkülönülés igénye jellemzi, a regénykezdet fenség-és teljességélményével ellentétben nélkülözi az egyetemesség érvényét. Timár csak úgy lelhet lelki békére és nyugalomra a Senki szigetén, hogy feladja élettervét, lemond a világ alkotó formálásának romantikus vágyáról és visszalép a szentimentális idill világába.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
