József Attila: Reménytelenül (elemzés)

A Lassan, tűnődve értelmezése

A vershelyzet egy reális, tárgyias képet vetít elénk, amelyben megjelenik előbb az ember (1. strófa), aztán a lírai én (2. strófa), de a „homokos, szomorú, vizes sík”, azaz a nyitó képben szereplő „táj” nem egy valódi táj, hanem a világnak, az életnek és a léleknek a tája, mely egyszerre van a lírai énen belül és kívül.

Az egész vers az emberi tudat drámáját mutatja be. Annak az embernek a sorsát, aki meg meri látni az élet végességét.

A vers beszélője felismerte azt, hogy az ember az élete során sok mindent megpróbál, s a tapasztalatok felnőtté érlelik, de eljön egy pont ebben a folyamatban, amikor tudomásul kell vennie, hogy a sorsa le van zárva, hogy már nincs mit remélnie. A remény amúgy is csalóka dolog, becsapja az embert.

A vers mondanivalója tehát ez a lezártság, ez a bevégzettség. Látszólag ellentmondás, hogy ezt a zártságot egy olyan költői kép fejezi ki, amelyben egy lehatárolatlan tér („homokos, szomorú, vizes sík”) jelenik meg. Valójában nem ellentmondásról, hanem ellentétről van szó, amely még érzékletesebbé teszi a reményvesztettség állapotát.

József Attila azt az ellentétet fejezi ki, amely az ember parányi kicsinysége és a világegyetem végtelen nagysága között feszül. Arról a síkról nem vezet út sehova, és visszafordulni sem lehet. A felnőtt ember felismeri ezt a törvényt, s bár a felismerés elszomorítja, maga a tény, hogy ráébredt az igazságra, végül mégis ad neki egyfajta rendezettség-érzést.

Ez az oka annak, hogy a szomorú életérzést József Attila harmonikus formai eszközök alkalmazásával jeleníti meg. Ez a harmonikus forma akár reményt, bizakodást is jelenthet, bár tartalmilag a vers a reménytelenséget sugallja. Szövegszerűen is megjelenik benne, hogy a síkra jutott ember már „nem remél”.

A 2. versszakban a lírai én megpróbál önámítás nélkül szembenézni saját helyzetével, és rádöbben, hogy a halál fenyegeti. Ezt akkor érti meg, amikor a szélben reszkető nyárfalevelek ezüstös oldalának megvillanásában a fejsze villanását véli meglátni.

A záró képben a beszélő már a mindenségben, a kozmikus térben szemléli saját helyzetét. A magára maradt, didergő lélek szorongását egy konkrét képben érzékelteti: az ágon vacogó kis test a riadt, védtelen madárka képét asszociálja, a köréje gyűlő csillagok pedig azt jelképezik, hogy a mindenség szolidáris és együtt érző: részvéttel nézi az érző lény számkivetettségét, szorongását és pusztulását.

Ez a záró kép fejezi ki leghangsúlyosabban az elidegenedettséget. A „semmi ágán” motívum és az, hogy a beszélő fázva, árva kismadárként ül a semmi ágán, cselekvésképtelenséget sugall. A köréje gyűlő szelíd csillagok együttérzéssel nézik, de segíteni nem tudnak rajta.

A „nézik” megismétlése („nézik, nézik”) gyakorító-végérvényesítő jelentésű. Tehetetlenséget, ugyanakkor részvétet fejez ki, és visszautal a vers elejére is, ahol a síkra jutott ember szétnéz merengve, és a 2. versszakra, ahol a lírai én próbál szétnézni. Az ember a felismerés, a tudás birtokában, remény nélkül is próbál könnyedén szemlélődni, létezni, de ez lehetetlennek bizonyul.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!