Motívumok, szimbólumok:
- holttá dermedt, kopár, üres táj (helyszín) – metaforikus tér: az emberi létezés bizonytalanságát, magának a létnek a kiüresedettségét, az embernek a világtól való elidegenedettségét jelképezi. Tágasságával és ürességével az elveszettség és otthontalanság érzését fejezi ki.
- országút (helyszín) – az út eredetileg az élet archetípusa, de Beckettnél elveszti ezt a jelentését, mert nem jön sehonnan és nem vezet sehova
- fa (a természet egyetlen jele a darab helyszínén, és ez a fa is csenevész és ki van száradva) – a keresztre emlékeztet, illetve a lehetséges halálnak a fája (a szereplők erre akarják felkötni magukat). Ez a fa nem az életfát idézi fel, és nem is a tudás fáját, amely az elvesztett Édenkertben volt. A természet szépsége pedig végképp nem jut róla eszünkbe (ami arra utal, hogy a természettől az ember végképp elidegenedett).
- kizöldült fa (a 2. felvonásban a fa levelet hajt – nem derül ki, milyen fa, talán szomorúfűz, talán cserje, bokor, megnevezése is esetleges). – Jelzi a vegetáció folytonosságát és szükségszerűségét. Arra utal, hogy a természet az embertől függetlenül létezik és él tovább, de jelképezi az ember életösztönét, biológiai élni akarását is (a fa az élet archetípusa).
- ember alkotta tárgyak (cipő, kalap) – Estragon lábára nem megy fel a cipő, Vladimir fejére nem illik a kalap – ez jelzi, hogy az ember számára még a saját maga által előállított tárgyak is idegenné váltak
- óra (Pozzo épp akkor szorítja a füléhez az óráját, amikor Vladimir kijelenti, hogy „az idő megállt”) – az óra az időt jelképezi. Az idő megragadhatatlan tényező a darabban, pillanatai visszaidézhetetlenek. Ezt jelképezi, hogy az óra aztán „elveszett”, „megállt” vagy Pozzo „kastélyában maradt”.
- este (kronotoposz = archetipikus időtoposz) – az este az átmenetiséget jelentheti (a fények és árnyékok adta bizonytalanság miatt), és egyszerre jelképezi a reményt és a reménytelenséget (abban reménykednek, hogy Godot végre eljön és megszűnteti a várakozás állapotát)
- éjszaka (kronotoposz = archetipikus időtoposz) – az éjszaka a reményvesztettség és az elmúlás jelképe (a sötétség és a fölerősödő szorongás miatt). Pozzo ezt meg is fogalmazza: „Mi az, ami rendkívüli rajta? Mármint az égen? Halvány és fényes is, mint a világ bármely ege a napnak ebben a szakában (…). Csakhogy a szelídségnek és a nyugalomnak fátyola mögött ott vágtat az éjszaka, és ránk veti magát, klatty!”
A művet átszövik az utalások a mindennapok banalitására, a mindenki által ismert hétköznapokra.
Esztétikai minőség: groteszk (az élet nagy kérdéseit a szerző kisszerű helyzetekkel kapcsolja össze).
Nyelvi eszközök: a művet virtuóz nyelvi megformáltság jellemzi, amely szintén jelentéssel bír a darabban. Beckett egymással azonos, egybecsengő és mégis disszonáns mondatok hosszú sorával teremti meg a mű költői varázsát.
Költői nyelve egymásra gördülő és egymást kölcsönösen megsemmisítő jelekből áll.
- a kérdések legtöbbször megválaszolatlanok maradnak
- a kijelentések célt tévesztenek
- a folytonosan ismétlődő kérdésekben és feleletekben nem a személyiség fejeződik ki
Ez a nyelvi hanyatlás túlmutat önmagán: a lét, az értékek széthullását, egy egész kultúra felbomlását jelzi.
A csavargók párbeszédét ösztönös megnyilatkozások sorozata alkotja, amelyekbe még itt-ott belekeverednek az egykori értelmes élet, egy korábbi kultúra emlékei, amelyek már csak foszlányokban élnek. A gondolat, a barátság, a boldogság, a költészet és a tudomány fogalma tartalmatlanná és bizarrá vált. Mihelyt értelme lesz valaminek, ez a jelentés rögtön szét is foszlik, eltűnik.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
