A szereplők csetlenek-botlanak, tele vannak gyarlóságokkal, lelki gubancokkal:
- cselekvésképtelenség
- mikrocselekvési mániák, pótcselekvések
- halogatás
- értelmetlen cselekvés
- fikciógyártás
- pedantéria
- fontoskodás
Ezekben az emberi gyarlóságokban az olvasó a saját lelki csetlés-botlására ismerhet.
A köznapi banalitásokra is rá lehet ismerni. Például a bürokratikus ügykezelés menetére ismerhetünk rá abban a dialógusban, amelyben Vladimir és Estragon felidézik, hogy is volt, amikor találkoztak Godot-val. A bürokráciát szatirikusan megjelenítő párbeszéd egy kétely megfogalmazásával folytatódik: Estragon felteszi a kérdést: „Nincsenek többé jogaink?”, és Vladimir azt feleli: „Elbaltáztuk jogainkat.” Tehát a köznapi banalitásokra való ráismerés segít megérteni létünk lényegesebb mozzanatait.
Az infantilis, groteszk és kétértelmű beszélgetést döbbent csend és rettegésbe átcsapó figyelem követi – ez máris allegóriába fordítja. Érezzük, hogy itt most az emberről, az ember kiszolgáltatott helyzetéről van szó.
A lényeges mondanivalót Beckett elrejti azzal, hogy groteszk-köznapi formában közvetíti – de csak azért rejti el, hogy jobban láthatóvá tegye!
Általános értékvesztés történik. A Beckett által ábrázolt világban minden hanyatlik, tönkremegy, a végső széthullás felé tart. A természet pusztul, a tárgyak használhatatlanná válnak, az ember fizikailag és szellemileg egyaránt degenerálódik.
Mi történik a szereplőkkel? A viruló Pozzo megvakul, a szónokló Lucky megnémul.
Megvakulása Pozzot elesetté teszi, viszont most már ő beszélhet a lét abszurditásáról: „(…) egy nap megszületünk, egy nap meghalunk, ugyanazon a napon, ugyanabban a percben, ez nem elég önnek? Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovaglóülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét éjszaka következik.”
Éjszakamonológjában Pozzonak baljós sejtelmei támadnak a jövőről: az égi fény elhalványul és ránk veti magát a sötétség. „Így történik ez bizony ezen a kurva földön.”
Vladimir megérti, mit akar mondani, és emlékezteti a megszokásra, amely segíti őket abban, hogy beletörődjenek a természettől való függésükbe, kiszolgáltatottságukba. „Megszoknak” – mondja. Később a darab vége felé: „A levegőt betölti jajgatásunk. A szokás azonban hatékony hangfogó.”
Nem tud beletörődni, hogy ösztönösen alkalmazkodik az élethez: „az idő lassan múlik, tehát azon igyekszünk, hogy megtöltsük cselekvésekkel, ezek eleinte ésszerűnek hatnak, aztán szokássá válnak. Te persze azt mondod, hogy így óvjuk értelmünket a megháborodástól. Természetesen. Néha azonban megfordul a fejemben, vajon az értelmünk nem tévedt-e régen el az éjszaka végtelen térein?”
Pozzo vaksága is az eltévedésre utal. Amikor elesik, senki sem tud segíteni rajta.
Lucky gondolkodásmonológjában – amely félelmetesen kusza – a meggyötört, megalázott, emberi méltóságától megfosztott ember kitör valami torz, fájdalmas és badarságában is igen szép líra felé. A monológ felépítése mesteri: akadozva indul, aztán a felbomlott agy egyszerre működni kezd és egyre inkább eltelik működésének örömével.
Felismerhető benne a fontos gondolatok közlésének vágya:
- az isteni világrend értelmetlensége
- igazságtalanság
- az emberi faj elnyomorodása
- a világ várható pusztulása
Lucky egyre nagyobb szenvedéllyel hadarja halandzsaszövegét, amelyet ő fontos tudományos kinyilatkoztatásnak képzel. Végül hallgatói kimerülnek, és minden összezavarodik.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!
