A főhős jellemzése
Oidipusz király a tudatos és bátor, és az értelmes életet kereső ember hősi típusa.
Egész életében erkölcsösen akart cselekedni, minden igyekezete arra irányult, hogy a rá és családjára kiszabott sorsot elkerülje (ne teljesüljön be a jóslat). De épp eközben követte el azt a két bűnt, ami által beteljesült az istenek által kiszabott sors. Ám képes ezzel a sorstragédiával szembenézni, és képes vállalni a tettei következményeit.
Jellemének nagyságát, erkölcsi nemességét mutatja az a tény, hogy bűnhődésének szükségességét elfogadja, bátran szembenéz sorsával. Azonosul az isteni büntetéssel. Méltósága abban is rejlik, hogy maga határoz sorsáról („Apolló, ki más / Apolló adott / száz bajomnak ily / végső teljesedést. / De nem más szúrta ki szemem, csak én, csak én, / Magam.”)
Negatív vonásai: a hirtelen harag, a kirobbanó indulat, a túlzott magabiztosság, a királyi gőg. Nem hallgat másokra: a többi szereplő (Teiresziász, Kreón, Iokaszté, szolga) tanácsa ellenére makacsul ragaszkodik a múlt feltárásához. Ez lehet makacsság is, ugyanakkor bátorság is.
Oidipusz sejti a szörnyű valóságot, mégis tovább nyomoz, mert jelleméből kifolyólag nem képes a megalkuvásra. Ellentétben Iokasztéval, aki együtt tudna élni a borzalmas valósággal, ha el lehet azt titkolni és meg lehet őrizni a látszatot, Oidipusz nem tud élni az előállt helyzetben, melyben az erkölcsi világrend megbomlott. Annak érdekében, hogy megtudja az igazságot, akár önmagát is kész feláldozni, s ezzel helyreállítja a világrendet, melyet ő bontott meg bűneivel.
Az, hogy megvakítja magát és nem az öngyilkosságot választja, a kor erkölcsével függ össze: nagyobb büntetés úgy élni, hogy bűnösségének tudata nehezedik rá, mint a halál.
A büntetést ő maga méri saját magára, így az olvasó tragikusnak érzi sorsát, részvétet és megrendülést kelt benne a főhős bukása.
Bűnös vagy ártatlan? Oidipusznak nem azért kell elbuknia, mert gonosz, hitvány lenne, hanem csak azért, mert a végzettel szemben – mint minden ember – ő is védtelen. A néző vagy olvasó értékelése alapján Oidipusz inkább ártatlan, mint bűnös, mert bár szörnyűségeket tett (apagyilkosság és vérfertőzés), bűneit akaratlanul, jóhiszeműen követte el. Saját nézőpontjából se lenne muszáj magát bűnösnek tekintenie, mégis mint tragikus hős vállalja a felelősséget a szándéktalanul elkövetett bűneiért. Mindezt a javára kell írnunk.
További érdeme, hogy ő az egyetlen, aki akar és mer szembenézni a valósággal, akármilyen szörnyű is az. Ő az, aki önmagát keresi, és meri megismerni – és meg meri tenni azt, amihez a legnagyobb bátorság kell: leszámol a látszatokkal és az önáltatással, nem kímélve sem a saját, sem a mások róla alkotott illúzióit.
Szophoklész világképében az önmagát sem kímélő igazságkeresés nélkül nincs igaz emberség, ráadásul ez Oidipusz esetében nem is öncélú, hanem a közösség iránti felelősségérzetből fakad. Volt bátorsága végigvinni a nyomozást, holott a felismeréssel, hogy ő az, aki árt az övéinek, gyakorlatilag kirekesztette magát a közösségből, melynek javát akarta, s vak koldusként kellett elbujdosnia a városból, melynek királya volt.
Az Oidipusz király üzenete: Az ember tehetetlen báb, játékszer a sors kezében. Az emberi sors ingatag és bizonytalan, sosem tudhatjuk, mi a szerencse és mi a szerencsétlenség. Lehet, hogy az a boldogság, amit boldogtalanságnak hiszünk és fordítva. A véletlen nem véletlen, hanem a sorsunk, isteni akarat, mely ellen hiába is küzdenénk.
Ezért legjobb vakon és vaktában élni, nem fürkészni a jövő titkait, és nem lázadni a sors ellen, hanem beletörődni a megváltoztathatatlanba, mert így elviselhetőbb az élet. Oidipusz történetéből ez a következtetés vonható le, de Szophoklésznál ezt a felfogást nem a főhős, hanem más szereplők képviselik (pl. Teiresziász, aki azért akarja meghagyni tudatlanságában a királyt, mert semmi haszna, ha Oidipusz ismeri saját borzalmas helyzetét: a sorsát elkerülni úgyse tudja, és csak szenvedne, ettől a szenvedéstől akarja a jós megkímélni).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
