Késleltetés
A 3. epeiszodion (911-1085. sor) egy késleltető jelenetet tartalmaz. A késleltető jelenetek halvány reményt keltenek arra nézve, hogy minden megoldódik, céljuk a tragikus végkifejlet késleltetése,
Hírnök érkezik Korinthoszból, aki elmondja, hogy meghalt Polübosz király (akit Oidipusz az apjának hisz, de valójában csak a nevelőapja). A megüresedett trónra a korinthosziak Oidipuszt akarják megválasztani, így Théba királya ezentúl két város felett fog uralkodni.
Polüboszt idős kora döntötte a sírba, s nem a fia ölte meg, így Iokaszté megint igazolva látja korábbi véleményét: a jóslat most sem teljesedett be. Már-már tiszteletlenül beszél az istenek „szentséges” jóslatairól.
Oidipusz mégsem akar hazamenni Korinthoszba, mert Meropé, akit anyjának hisz, még él. A korinthoszi hírnök megkérdezi, miért fél ennyire Oidipusz az anyjától.
A király elmondja a hírnöknek, mit jósoltak neki egykor. A hírnök segíteni akar, el akarja oszlatni Oidipusz félelmét, ezért jó szándékkal elmondja, hogy Oidipusznak nem kell tartania Meropétól, mert nem vér szerinti gyermeke a korinthoszi uralkodópárnak. Ezt onnan tudja, hogy annak idején ő vitte el az átfűzött bokájú, csecsemő Oidipuszt a gyermektelen Polübosz királyhoz, aki saját fiaként nevelte fel.
A korinthoszi hírnök elmondja, hogy ő egykor Polübosz király pásztora volt, és a Kithaeron hegy környékén legeltette a hegyi nyájakat. Ott kapta a csecsemő Oidipuszt egy másik pásztortól, aki Laiosz király háznépéhez tartozott.
Oidipusz azon nyomban elő akarja keríteni Laiosz pásztorát, hogy megtudja tőle, kik a szülei. A kar közli a királlyal, hogy Laiosz pásztora azonos azzal a szolgával, akit Oidipusz már bekéretett mint szemtanút, mert Laiosz kíséretéhez tartozott és ő a gyilkosság egyetlen túlélője.
Oidipusz megkérdezi Iokasztétól, hogy ő tudott-e arról, hogy ez a két szolga egy és ugyanaz a személy, Iokaszté azonban nem válaszol, sőt, le akarja beszélni férjét a további nyomozásról. Ugyanis itt van a fordulópont: Iokaszté most döbbent rá a borzalmas igazságra: a jóslat beteljesült, s ő nemcsak felesége, hanem anyja is Oidipusznak.
A királyné mindent elkövet, hogy megakadályozza a katasztrófát. A hírnök szavait üres fecsegésnek nevezi, és arra kéri a férjét (aki egyben a fia is), hogy ha kedves az élete, hagyja abba a gyilkos utáni kutatást. (Azért kéri erre, mert meg akarja menteni.)
Oidipusz azonban tovább reménykedik, hogy mégsem ő a gyilkos, aki után nyomoz (egyfajta lelki vakság lesz úrrá rajta, nem veszi tudomásul a szörnyű valóságot). Azt gondolja: lehet, hogy ő talált gyerek, de nem feltétlenül Laiosz fia. Ekkor már a város érdekénél is fontosabb számára, hogy megtudja az igazat, ezért elvakultan folytatja a nyomozást: mindenáron ismerni akarja származását.
„Az én anyám a Sors volt, és testvéreim / a hónapok, akikkel nőttem s fogytam én. / Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek / más: miért féljek hát fölfödözni, ki vagyok?”
Iokaszté ellenkezését Oidipusz a női hiúságnak tudja be. Azt hiszi, felesége attól a szégyentől fél, hogy kiderül az ő alacsony származása, például hogy egy rabszolga fia.
Amikor látja, hogy Oidipusz hajthatatlan, és tovább fog nyomozni, Iokaszté lelkileg összeomlik és elrohan.
A 3. sztaszimonból (1086-1109. sor) kiderül, hogy a kar sem lát tisztán: tagjai ünneplő dalt énekelnek. A thébai vének nem is veszik észre a királyné összeomlását. Nem aggódnak, sőt, bizakodnak: azt remélik, talán kiderül, hogy Oidipusz valamelyik isten fia.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
