Tetőpont: katasztrófa.
A 4. epeiszodionban (1110-1185. sor) megérkezik a mezőről Laiosz király öreg szolgája, aki mindenről mindent tud, hiszen ő a gyilkosság egyetlen túlélője, vagyis látta a gyilkost, és az a szolga is ő, akinek Laiosz parancsára ki kellett volna tennie a csecsemő Oidipuszt a Kithaeron hegyére, és ott hagyni, hogy meghaljon.
Oidipusz nem a gyilkos személyéről faggatja, sokkal jobban érdekli saját származása. A korinthoszi hírnök ráismer a szolgára, és megerősíti, hogy ez az ember volt Laiosz király pásztora, akitől a csecsemőt átvette.
A pásztor elmondja, hogy többnyire a Kithaeron hegy környékén legeltette Laiosz juhait, de amikor Oidipusz megkérdezi, ráismer-e a korinthoszi hírnökre, nemmel felel. Tagad, mellébeszél, de hiába, mert nyilvánvaló, hogy felismerte a hírnököt. Viselkedéséből kitűnik, hogy azért színlel tudatlanságot, mert rosszat sejt: szándékosan nem akar emlékezni.
A hírnök azonban emlékezteti, hogy három éven át szomszédos területeken legeltették a nyájakat. A pásztor elismeri, hogy így volt.
A hírnök ezután arra emlékezteti, hogy egy nap átadott neki a Kithaeron hegyen egy kisfiút, hogy sajátjaként nevelje fel, és Oidipuszra rámutatva közli, hogy a király volt az a kisfiú. A pásztor erre nagyon megrémül, el akarja hallgattatni a hírnököt, aki szerinte nem tud semmit, csak a levegőbe beszél.
A király azonban nem tűri, hogy elhallgassák előle az igazságot: kínzással, halállal fenyegeti a pásztort, ha nem hajlandó a nyílt vallomásra. Oidipusz erőszakos fellépése folytán a szolga megtörik, és elmondja az igazat.
Igen, valóban ő adta át azt a kisfiút annak idején a korinthoszi hírnöknek, aki Polübosz király pásztora volt. Az a kisfiú állítólag Laiosz király saját gyermeke volt. A gyermeket magától a királynétól, Iokasztétól kapta, hogy ölje meg, mert egy jóslat szerint a kisfiú meg fogja gyilkolni az apját. Ő azonban megsajnálta a csecsemőt és Polübosz király pásztorának adta, hogy vigye el messzire és sajátjaként nevelje fel.
Így derül ki, hogy Oidipusz Laiosz és Iokaszté fia, saját apjának gyilkosa és saját anyjának férje. Oidipusz ettől összeroppan, kétségbeesett fájdalomkiáltásban tör ki, aztán a palotába rohan. A korinthoszi hírnök és Laiosz öreg szolgálja távoznak.
A 4. sztaszimonban (1186-1222. sor) a kar gyászos énekben siratja el Oidipuszt és az emberi sors mostohaságát.
Megoldás (exodosz = végkifejlet, 1223-1530. sor). Az exodoszban a hírmondó és a kar párbeszédéből ismerjük meg a dráma végkifejletét.
A hírmondó hozza meg a thébai véneknek a szomorú hírt: Iokaszté önmagát és nászát átkozva fölakasztotta magát. Oidipusz pedig rettenetes büntetést mért önmagára: anyja köntösének aranykapcsaival kiszúrta mindkét szemét („Nem láttátok, miben éltem én, nem láttátok, mily rémségeket tettem én, ne lássátok most, kiket oly jó látnotok, s kiket legjobb lett volna sohse látnotok!”)
Amikor még nem tudta, hogy ki a gyilkos, Oidipusz átkot mondott a gyilkosra, így most a saját átka sújtja. Azzal kell megbüntetnie önmagát, amivel a gyilkost akarta büntetni: el kell hagynia Thébát. Nem maradhat meg házában, száműzi önmagát.
A kar vigasztalni próbálja. Közösen előadott panaszdalukban (kommosz, 1313-1368. sor) Oidipusz megátkozza élete megmentőjét.
Mind a pásztor – Laiosz régi, hű szolgája –, mind a korinthoszi hírnök nagyon szerencsétlen módon válik részesévé a királyi család tragédiájának: mindketten jót akartak, megmentették a királyi születésű csecsemő életét, aztán éveken át megőrizték a titkot, de becsületességükért, jó szándékukért és hajdani jó cselekedetükért kegyetlen csalódás és Oidipusz átka lesz a jutalmuk.
Oidipusz bukásával Kreón lett Théba főembere. Oidipusz tudja, hogy igazságtalan volt Kreónhoz, amikor árulással vádolta, és nem tudja, mire számítson most tőle, de kiderül, hogy Kreón felülemelkedett a sértésen és nem akar bosszút állni.
Oidipusz el szeretne búcsúzni két kislányától, Kreón teljesíti a kívánságát: előhívatja Antigonét és Iszménét. A szerencsétlen apa a sógorára bízza a lányait, akik immár árvák lesznek (Kreón fogja nevelésüket befejezni). Oidipusznak két fia is van, Polüneikész és Eteoklész, de ők már felnőtt férfiak, nekik nincs szükségük további gyámolításra.
A mű végén Oidipusz száműzetésbe vonul, s ezzel mindent elveszít. Többé nem király, felesége meghalt, gyermekeitől el kell szakadnia.
Nem tehet mást, kénytelen megbüntetni magát, hiszen a nyomozást Laiosz gyilkosa után a város érdekében folytatta le, és ha most nem vállalja a büntetést, akkor nem ér véget a dögvész. Márpedig Oidipusz célja a mű elején az volt, hogy véget vessen a dögvész pusztításának. A drámából nem tudjuk meg, csak sejtjük, hogy ezt a célt legalább elérte. Ugyanakkor az, hogy romlásba dönti önmagát, rossz a városnak, mert egy jóságos, bölcs királyt veszít el – tehát még az elért „eredmény” sem egyértelműen pozitív.
Az utolsó kardal (exodikon, 1524-1530. sor) egyes szám első személyű, ami azt jelzi, hogy a kar azonosul a főhőssel.
Az utolsó sorok közmondásszerű tömörséggel összefoglalják a tanulságot, amely Szolón bölcs gondolata (amit Hérodotosz szerint Kroiszosznak mondott): „Senki hát halandó embert, ki e földön várja még / Végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete / Kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.”
Oidipusz további sorsára nincs utalás a befejezésben. Semmi sem könnyít a zárlat sötét, nyomasztó, tragikus hangulatán.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
