2. Az önmegismerés drámája
Vannak, akik a tévhit (jósors) és a valóság (bűnösség) látszólagos ellentmondását emelik ki és a művet az önmegismerés drámájának tartják. Mivel a főhős a saját múltját kutatja, és a végén rádöbben arra, hogy ki is ő valójában, lényegében egy identitáskeresésről van szó. Oidipusz azt az önmagát ismeri meg a darabban, akit eddig nem ismert.
Mivel nem látja önmagát, vak a világra is, s az őt körülvevő dolgok nem segítik az igazság megismerésében. A valóság (saját bűne, bűnössége) rejtve van előle, vagyis tévhitben él (erényesnek gondolja magát). Nem tudja, hogy a gyilkos, akit keres, ő maga, és válságba kerül, amikor belecsöppen ebbe az önmagára visszautaló körkörösségbe.
Így a hangsúly a látszat (tévhit) és a valóság ellentétén van: a rejtett valóság fokozatosan feltárul, a tévhitek pedig lelepleződnek. Oidipusz eleinte azért olyan magabiztos: mert a látszat szerint neki van igaza: ő az, aki lát, és Teiresziász az, aki vak. De a nézők tudják: valójában Teiresziász az, aki lát, és Oidipusz a vak. Mikor az igazság kiderül, nem véletlenül énekel a kar is a látszatról: „Kinek lehet itt nagyobb boldogsága a földön, mint amit adhat a látszat, mely látszik s látszva enyészik?”
A szereplők a látszatok világában élnek: mindenki azt hiszi, hogy Oidipusz a város megmentője, jó király és példás családapa. A valóság pedig az, hogy ő hozta a városra a romlást, ő a város egykori királyának, Laiosznak gyilkosa, családi élete pedig iszonyatos fertő. A valóság egészen más, mint a látszat, de az emberek nem tudnak vagy nem akarnak megszabadulni a látszatok világától.
Hiába mondja Teiresziász Oidipusz szemébe az igazságot, nem hiszi el. Hiába hallja a kar is, csak a fejét csóválja: nem tagadja, de nem is hiszi. Iokaszté pedig inkább élne a látszatok világában tovább, ha Oidipuszt ezzel meg tudná menteni az igazság megismerésétől.
Látás és vakság motívumrendszerét is hangsúlyozni szokták. Teiresziász, aki vak, jobban látja az igazságot, mint az ép látású emberek, míg Oidipusz, akinek ép szeme van, nem látja (ismeri) igazán önmagát. Ezért szúrja ki a szemeit akkor, amikor bűneivel szembesül. Kifolyt szeme azt az ürességet jelképezi, amely az önmegismerő emberre énje legmélyén vár.
Ugyanis az én helye a világban megismerhetetlen és önmagunk megismerése lehetetlen. Az önismeret valójában azt jelenti, hogy felismerjünk személyiségünk legmélyén a megismerhetetlent.
Ebben az értelmezésben tehát a dráma üzenete az, hogy az ember sohasem ismerheti igazán önmagát. Mindig van egy bizonytalanság bennünk önmagunkkal kapcsolatban, amely mélyebb önismerettel sem orvosolható. Azt gondoljuk, hogy tudjuk, kik vagyunk, honnan jövünk és hová tartunk, és hol a helyünk a minket körülvevő világban. Környezetünk is folyton ad visszajelzéseket önmagunkról. De mindez pusztán csak látszat: énképünk szubjektív hiteken és tévhiteken alapszik.
Oidipusz is azt hitte, hogy egy idegent öl meg, amikor a saját apját meggyilkolta, és azt hitte, Théba özvegy királynéját veszi feleségül, amikor saját anyját nőül vette. A valóságban mindig valami mást tett, mint amit tenni akart, és amikor cselekedett, nem tudta, hogy valójában mit tesz.
3. A pszichoanalitikus értelmezés (ödipusz-komplexus)
Létezik egy pszichológiai olvasat is, amely Siegmund Freud (1856-1939) híres tételét veszi alapul. Freud szerint tudat alatt minden kisgyerek vonzódik az ellenkező nemű szülőjéhez, így a 3-7 éves kisfiúk tudat alatt szexuális vágyat éreznek anyjuk iránt és rivalizálnak apjukkal. Freud ennek a jelenségnek az ödipusz-komplexus nevet adta Szophoklész drámája nyomán. Szerinte ugyanis Oidipusz ennek a gyermekkori vágynak a beteljesülését éli át a drámában.
Az irodalmárok többnyire nem fogadják el ezt a pszichológiai megközelítést, Babits Mihály például hevesen érvelt ellene. Szerinte Oidipusznak nincs ödipusz-komplexusa, hiszen mindent megtett, hogy elkerülje az apagyilkosságot és a vérfertőzést, és amikor mégis elkövette ezeket a bűnöket, sejtelme sem volt arról, hogy mit tesz. Pszichológusok is érveltek azzal, hogy Oidipusz nem ismerte a vér szerinti szüleit, még csak nem is emlékezett rájuk.
A freudisták és maga Freud erre azt válaszolták, hogy az ödipusz-komplexus elfojtva, a tudattalanban él. Az, hogy Oidipusz nem tudja, mit tesz, ennek a nem tudatos vágynak a művészi kifejezése. Az a motívum pedig, hogy a jóslat mindig beteljesül és hogy a sors elől nem lehet elfutni, Freudék szerint azt jelképezi, hogy az ödipusz-komplexust a pszichoszexuális fejlődés részeként törvényszerűen minden gyereknek át kell élnie.
Szintén pszichológiai az az olvasat, mely szerint Oidipusz király története szülői agresszióval kezdődött (Laiosz és Iokaszté lemondtak saját fiukról, sőt, el akarták pusztítani), és ezt a körülményt Freud figyelmen kívül hagyta. A Freud-ellenes irányzatok szerint Oidipusz története inkább arra figyelmeztet minket, hogy milyen könnyen el lehet követni azt a hibát, amit el akarunk kerülni, és hogy gyakran akaratlanul is pont azt a végzetet teljesítjük be, amitől rettegünk.
A dráma jelentősége
Már Arisztotelész is remekműnek tartotta, és az utókor is a drámairodalom egyik legkiemelkedőbb alkotásaként tartja számon. Ám amikor először mutatták be, megbukott a darab (Szophoklész csak második lett vele, az első díjat egy ma ismeretlen szerzőnek adták, akinek a műve nem maradt fenn).
Nem tudjuk, hogy az Oidipusz király miért nem aratott sikert a közönség körében. Lehetséges, hogy az athéniak számára túl keserű volt a dráma üzenete: nem tetszett nekik, hogy Szophoklész arra inti őket, hogy számoljanak le az illúziókkal és az önáltatással.
Athén vezetője, Periklész ugyanúgy járt, mint a drámabeli Oidipusz: azt hitték róla, hogy ő Athén megmentője és jótevője, aztán amikor a peloponnészoszi háborúban Athén dicsőségét elfújta a szél, őt okolták mindenért. És Periklész magabiztossága is ugyanúgy tovatűnt, ahogy Oidipuszé, aki azt hitte, hogy elkerülheti a végzetét…
Az utókor szemében azonban örökbecsű darab Szophoklész drámája, melyet a magyar színházak is gyakran játszanak (először 1891-ben került színre, s Jászai Mari játszotta Iokaszté szerepét).
