Az Oidipusz király értelmezései
1. Sorstragédia (vagy végzetdráma)
Olyan műfaj, amelyben a hős bukása a körülményekből következik, egy eleve elrendelt eseményláncolatból, melyet a sors irányít és amelyet az ember nem kerülhet el. A tragédia tehát nem a jellemekből következik, így annál borzalmasabb és húsba vágóbb: primitív erővel hat.
Egyes értelmezések szerint az Oidipusz király azt láttatja be az emberrel, hogy nem menekülhet végzete elől, mert a sors (Moira) tőle független, külső erő. A Végzet még az isteneknél is hatalmasabb, és döntéseiben nincs logika, nincs ok-okozati összefüggés. Hiábavaló küzdeni ellene, mert az ember nem irányíthatja a sorsát: a végzettel szemben tehetetlenek vagyunk.
A görög tragédiákban sorsukról a szereplők jóslatokból szereznek tudomást, és nem lehet elkerülni a jóslatokban foglalt sorsot. A jóslatok az istenek üzenetei, ezért mindig komolyan vették őket, és mindig be is teljesedtek. (Nem véletlenül háborodnak fel a thébai vének Iokaszté hitetlenségén, ami szokatlan és megbotránkoztató volt abban a korban és abban a kultúrában.)
A jóslatok tehát mindig igazak voltak és mindig valóra váltak, ami azt jelzi, hogy a ránk szabott sorsot elkerülni nem lehet. Nemcsak Oidipusz esete példázza jól, hogy lehetetlen és fölösleges is menekülni a végzet elől, hanem Laiosz és Iokaszté esete is, akik még kegyetlenségre (saját gyermekük elpusztítására) is képesek voltak, hogy sorsuk ne teljesedjen be.
Más értelmezések azt hangsúlyozzák, hogy az istenek nem elkerülhetetlen végzetként osztják ránk a sorsot, hanem mi magunk teljesítjük be azt.
Apollón jóslattal figyelmeztette Laioszt, hogy ne sóvárogjon gyermek után, mert az utód, akit Iokaszté szülne neki, gyilkosává lenne. Vagyis Oidipusz sorsa azzal jelöltetett ki, hogy Laiosz nem fogadta meg az isten tanácsát és utódot nemzett.
Az a jóslat, amit Laiosz kap, és az, amit Oidipusz, lényegében egy és ugyanaz, és azért különleges, mert nemcsak előrevetíti a szereplők sorsát, hanem aktívan hozzá is járul annak beteljesedéséhez. Elvégre minden azért történik, mert a szereplők megismerik a végzetüket és menekülni próbálnak előle, s így maguk teljesítik be azt.
Ez tehát egy önbeteljesítő jóslat, amelynek beteljesüléséhez az kellett, hogy az összes főszereplő ismerje a tartalmát, s menekülni akarjon végzete elől. Ily módon maga a jóslat generálta a benne foglaltak megvalósulását.
A jóslatokra általában az is jellemző a görög tragédiákban, hogy aki kapja, az félreérti őket. Oidipusz is félreértette a helyzetet, mikor azt hitte, nem a kérdésére kapott választ Delphoiban, hanem egy attól teljesen független jóslatot hall. Pedig a jóslat valójában megválaszolja a kérdését, csak helyesen kellett volna értelmeznie: [Polübosz és Meropé nem a szülei, hanem] az apja az a férfi, akit majd meg fog ölni, az anyja pedig az az asszony, akit majd feleségül fog venni.
Oidipusz azt hiszi, azzal, hogy elhagyja Korinthoszt és elkerüli szüleit (vagyis azokat, akiket szüleinek hisz), elkerülheti a sorsa beteljesedését. Túlzottan magabiztos, mértéktelenül bízik saját erejében és hatalmában, s ez a gőg (hübrisz) is hozzájárul végzete beteljesedéséhez.
Az ókori görögök hite szerint az a legnagyobb bűn, ha az ember túl elbizakodott és azt képzeli, ő maga irányítja az életét. A hübrisz sérti az isteneket és kegyetlenül megbüntetik. A sorsunk ellen nem szabad lázadni, a végzet rendelését mindig alázattal el kell fogadni, mert aki nem adja meg magát a végzetnek, arra még keményebb szenvedés vár.
Laiosz és Iokaszté, valamint Oidipusz is menekülni akarnak a végzet elől, és épp ezáltal teljesedik be a sorsuk. Mi történt volna, ha nem próbálnak elfutni a nekik jósolt veszély elől?
Ha Laiosz és Iokaszté felnevelik Oidipuszt, talán minden másképp alakul. Mert nehéz elképzelni, mi vihette volna rá Oidipuszt arra, hogy megölje az apját és feleségül vegye az anyját. Ha a vér szerinti szülei nevelik fel, akkor ez még a véletlen folytán se történt volna meg, hiszen valójában azért történt, mert nem tudta, hogy Laiosz és Iokaszté a szülei.
Másrészt ha Oidipusz nem megy el örökre Korinthoszból csak azért, hogy ne teljesedjen be rajta a végzet, akkor talán soha nem találkozik a vér szerinti szüleivel, és elkerülhette volna az apagyilkosságot és a vérfertőzést is.
Az ő esete is, akárcsak Laioszé, arra mutat rá, hogy nem elég ismerni a végzetünket: attól, hogy tudjuk, milyen sors vár ránk, nem kerülhetjük el azt. Hiszen éppen azzal teljesítjük be, hogy menekülünk előle.
Később viszont azzal, hogy felderíti a múltat, Oidipusz szembenéz a sorsával és felvállalja azt. A jelenben már nem menekül a végzet elől.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
