Az elemzés vázlata:
- Bevezetés
- A mű keletkezésének körülményei
- A vers szerkezete, műfaja, stílusa, formai jellemzői
- A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
- Címértelmezés
- A vers értelmezése
- A vers jelentősége
Másik, rövidebb elemzés ITT olvasható.
Vörösmarty költészetének, sőt az egész magyar lírának egyik legmonumentálisabb alkotása, csúcsteljesítménye a vers.
A Gondolatok a könyvtárban és Vörösmarty későbbi nagy versei (Az emberek, Előszó, A vén cigány) abban hasonlítanak, hogy a költő mindegyikben azonosul az emberiség sorsával, történelmének dilemmáit a legszemélyesebb formában éli át.
Formailag és tartalmilag azonban a vers átmenetet képez A Guttenberg-albumba hibákat látó, de még optimista hangvétele és Az emberek aggodalmas, reménytelen, végletesen disszonáns stílusa között.
Tóth Dezső szerint ez a vers a „leggondolatibb” költemény Vörösmarty lírájában. A többi verstől az választja el, hogy bemutatja a gondolkodás folyamatát, a töprengést, a latolgatást, a kérdezést, az érvelést, az újra meg újra módosuló álláspontokat. Van benne valami fejtegető tudatosság, ami a költő más műveiben nincs jelen.
A dilemmát olyan mélyen átéli Vörösmarty, hogy a belső érzések felbontják a zárt szerkezetet, így a vers már nem epigramma formában íródik meg, mint ahogy A Guttenberg-albumba.
Ennélfogva a Gondolatok a könyvtárban mondhatni egyedülálló Vörösmarty költészetében, viszonylag rokontalan mű; elődje leginkább Berzsenyinek A Pesti Magyar Társasághoz írt, 1815-ös ódai szárnyalású gondolati episztolája lehet, amely hasonló versformában hasonló témát dolgoz fel.
Berzsenyi is felteszi a kérdést, hogy vitték-e előbbre a könyvek a világot, és nála is felmerül a bábeli torony képe. Tudjuk, hogy Vörösmarty szívesen olvasta és szerette Berzsenyi műveit, így könnyen lehet, hogy ihletforrásul szolgált neki a Berzsenyi-vers.
A mű keletkezésének körülményei
Az 1830-as évek közepétől Vörösmarty egyfajta eszmei fejlődésen ment keresztül: a romantikus álmodozás korszaka után a Szózattal (1836) ismét a közösség, a nemzet problémái felé fordult, s egyre tevékenyebben vett részt a reformkor politikai küzdelmeiben. 1840-től kezdve minden évben írt valamilyen nagyszerű lírai remekművet.
1844-ben meglátogatta az Akadémia újonnan berendezett könyvtárában Toldy Ferencet, aki régi barátja volt, és a magyar „irodalomtörténetírás atyja”. A hatalmas könyvhalmaz megihlette a költőt: a látvány ismét a könyvek hivatását juttatta eszébe, amelyről már elmélkedett A Guttenberg-albumba megírása idején.
Aztán egy akadémiai ülés alatt, amelyen valaki igen hosszú és unalmas értekezést tartott, megírta a verset. Első kéziratát is ekkor adta át Széchenyi Istvánnak.
Mindezt Gyulai Pál feljegyzéséből tudjuk, és valóban könnyen elképzelhető, hogy a tudomány értelmetlenségének gondolata épp egy végeérhetetlen, fárasztó tudós ülés alkalmával, nyomott és bosszús hangulatban fogalmazódjon meg. Talán nem véletlenül kerül bele az unatkozás amúgy kissé szokatlan vádja sem a versbe: „S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, / Unatkozzunk (…)?” 🙂
A Gondolatok a könyvtárban fő kérdése – mi lehet az ember célja, feladata a világban? – nem először vetődött fel Vörösmarty költészetében, de a rá adott válasz minőségileg változott az idők során. 1830 táján még az egyéni boldogság titkára kereste a választ a költő, és a Csongor és Tündében azt a választ adta, hogy a boldogság titka a szerelem és a közügyektől, a társadalom problémáitól való távolmaradás.
A rom című kiseposz azonban már arról tanúskodik, hogy Vörösmarty rájött: egy boldogtalan társadalomban az egyén sem lehet boldog.
Így 1844 táján már az ember rendeltetése foglalkoztatta, és nem a boldogságot, hanem a küldetést, a feladatot, az elhivatást helyezte előtérbe. A Gondolatok a könyvtárban című művében erre olyan meggyőző választ ad, amely a mai napig megőrizte érvényességét. Ezt a választ persze csak a mű végén, hosszas töprengés után kapjuk meg.
Az 1844-ben írt bölcseleti, filozofikus, gondolati költemény a Pesti Divatlapban jelent meg először 1845-ben.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!
Keresem a szót, az elmondhatót, szemben ülve korunk egyik „Könyvtárával”, a szmitógémmel, s az aggodalommal, melyet e DIGITALIZÁLT világunkra oly büszkeséggel tükörbe, talán ferdetükörbe nézhetnék.
Látva, s érzékelve liberalizmusára oly büszke, s a felekezeti ihletéssel terhelt „vitáinkat” csak annyit mondhatok, ideje immár magunkhoz térni.
Valóban újra és úra elolvasni, majd hangosan, s kellő alázattal közzétenni. Vörösmarti Mihály, s szellemi örököseinek nevét!
Gimnazista korom egyik felejthetetlen verse,amelyből irodalom órán ötöst kaptam. Azóta eltelt 50 év,s most újraolvasva radobbentem,hogyan értehettem volna meg a vers mondanivalóját akkor,abban a korban?!
Fiatalság,a korszak nyújtotta modernizált kényelem,a családi háttér biztonsága és a nagyfokú tapasztalatlanság szinte lehetetlenné tette azt,hogy világos legyen előttem,a költő gondolatai most,2022.04.03-i látnoki képet vetített elénk a mai világunk szétesésere,erkölcsi és morális nihilre,a globalista tulerore,arra a harcra,amit ma vívunk meg a Sátán ellen. A normalitás küzd az abnormális ellen,az eleink által megteremtett világunk megmaradásáért! Ámen.