F. M. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés (elemzés)

Bűn és bűnhődés: Dosztojevszkij első és világszerte legismertebb, legolvasottabb nagyregénye, mely alapjaiban újította meg a regényműfajt és hozzájárult a 19. századi orosz irodalom máig tartó kultuszához.

Utólag már lehet tudni, miben rejlett az újdonsága. Kifejezetten lélektani, pszichológiai témát dolgozott fel jóval a pszichológia tudományának megszületése előtt. Dosztojevszkij a freudi mélylélektant megelőzve ismerte fel a tudatalatti működését.

Korstílus: realizmus. Kortársai csak korfestő realizmusát vették észre, de utólag világossá vált, hogy Dosztojevszkij már túl is lépett a realizmuson.

A realisták témája az értékrendek összeütközése, ami a Bűn és bűnhődés esetében különösen igaz. Mégis vannak különbségek, hiszen Stendhal, Balzac regényeiben elsősorban társadalmi rétegek értékrendjéről van szó, Dosztojevszkijnél azonban világnézetekről. Filozofikusabb, mint elődei.

Dosztojevszkij hősei nem társadalmi típusok, azaz nem társadalmi helyzetük miatt érdekesek, hanem gondolkodásuk, világlátásuk, önértelmezésük miatt. Viselkedésüket sem társadalmi helyzetük határozza meg, hanem az eszme, amiben hisznek. Emiatt sokkal kötetlenebbek a realista regényhősöknél.

Műfaj: több műfaj ötvözete: lélektani regény, eszmeregény, polifonikus regény, detektívregény

• lélektani regény – a szereplők belső állapotát, vívódásait helyezi a középpontba, a lélek legmélyebb rétegeit igyekszik feltárni.

Dosztojevszkij mindig valamilyen válság idején, valamilyen küszöb átlépésének pillanatában ábrázolja hőseit. Szereplői többnyire megsértett és megalázott emberek, akik társadalmon kívüli állapotba kerülnek, ezért nem kötik őket a hagyományos erkölcsi normák. Valósággal keresik a kínos helyzeteket, s e helyzetek okozzák azt a megaláztatást, amely kiváltja belőlük a közvetlen lelki megnyilatkozásokat.

Mivel fejlett tudattal rendelkeznek, megszállott bőbeszédűséggel fejtik ki gondolataikat. (Maga az író soha nem fejti ki egyéni véleményét, mindig a szereplőit beszélteti.) A külvilág sokszínűsége, gazdagsága a szereplők szavai által jelenik meg, az ő megvilágításukban látjuk.

• eszmeregény (vagy filozófiai-ideológiai regény) – egy olyan gondolatot, kérdést, problémát, eszmét állít a középpontba, amely foglalkoztatja a szerzőt és/vagy a kor emberét.

Míg a tézisregény egy eleve igaznak tartott tételt példáz tanító szándékkal, addig az eszmeregény különböző álláspontokat ütköztet: az egymással ellentétes gondolatok, eszmék összecsapására helyezi a hangsúlyt. Vagyis a szereplők ellentétes gondolkodásmódokat képviselnek és ebből fakadóan ellentétes életvitelt folytatnak. Az eszmeregény állásfoglalásra készteti az olvasót.

Dosztojevszkij magát az eszmét teszi meg a művészi ábrázolás tárgyává, de nem elvont filozófiai fejtegetés formájában, hanem az eszmét hordozó ember alakjában. Olyan hőst ábrázol, aki teljes valójában képes a meggyőződésével eggyé olvadni, azaz személyisége legmélyebb magját az eszme tartja fogva, amelyben minden gondolatával, érzésével, porcikájával benne él.

Vagyis az eszme elválaszthatatlan az embertől, és Dosztojevszkij valójában nem az eszmét ábrázolja, hanem az eszme emberét. Az eszmét tehát a főhősben és a főhős által látjuk, a főhőst pedig az eszmében és az eszme révén.

• polifonikus regény (görög: „polü”+„phoné” = „sok hang”) – A polifónia eredetileg zenei műszó: a többszólamúság egy fajtája. A polifonikus regény mint elnevezés Mihail Mihailovics Bahtyin orosz irodalomtudóstól származik. Olyan regény, amelyben nem egy, a történeten kívül és felül álló értékrend és eszmevilág uralkodik, hanem több, egymással egyenrangú szólam vitatkozik egymással.

A Bűn és bűnhődés a polifónia első nagyszabású megvalósulása Dosztojevszkij művészetében. Egymással feleselő eszmék, igazságok jelennek meg benne, amelyek egy-egy emberben és tetteiben öltenek testet.

Dosztojevszkij felfedezte, hogy az emberi lélek nem racionális természetű: ugyanazon ember lelkében a legellentétesebb dolgok is megférnek. Regényeiben az egyes ember lelkében dúló ellentmondásokat, tépelődéseket külön-külön szereplők képviselik, akik vitába szállnak egymással.

A szereplők lényegében saját megkettőzött énjükkel vitatkoznak, aki vagy a hasonmásuk, alteregójuk, karikatúrájuk vagy akár az ördög is lehet. Ezért rendeződnek Dosztojevszkij hősei párokba (pl. a Karamazov-testvérekben: Ivan és az ördög, Ivan és Szmergyakov). A Bűn és bűnhődés esetében Raszkolnyikov és Szvidrigajlov, ill. Raszkolnyikov és Szonya.

Mivel az egymásnak ellentmondó eszmék hívei szenvedélyes dialógust folytatnak egymással, maga a regény is egy monumentális dialógussá válik, amelyben részt vehet a szerző is valamelyik szereplő képében (anélkül, hogy fenntartaná magának „az utolsó szó jogát”).

A főhősök kicserélik „igazságaikat”, vitatkoznak vagy egyetértenek, nézeteik sokszorosan keresztezik és átjárják egymást. Mivel ezek az eszmék, igazságok egyenrangúak, a szereplők is azok (mindenki „főhős”). Vitájukba a szerző nem szól bele, nem áll egyik eszme pártjára sem.

Az ellentétes gondolkodású és magatartású szereplők nézetei és értékrendszerei egyenlő súllyal vannak jelen. A sok egymással egyenrangú szólam egymásmellettisége miatt nevezzük Dosztojevszkij műveit polifonikus regényeknek.

Jó példa a polifónia működésére Raszkolnyikov elmélete, akinek mintegy két hónappal a gyilkosság előtt megjelent a Negyedévi Szemlében egy cikke, melyet kb. fél évvel korábban írt. A címe: A bűnről. Maga a cikk nem olvasható a regényben, de a lényege kiderül, mert a szereplők vitatkoznak róla. Így nemcsak Raszkolnyikov gondolatait ismerjük meg, hanem azok továbbfejlesztett változatát és cáfolatát is.

A két fő szólam Raszkolnyikové és Porfirij Petrovicsé (aki a vizsgálóbíró), de a főhős barátja, Razumihin is hangot kap (megdöbben), és Zamjotov, a rendőrtisztviselő is (egy gúnyos megjegyzés erejéig).

• detektívregény – a Bűn és bűnhődés kötődik a bűnügyi történet hagyományához, de valójában nem krimi. Megtalálhatók benne a krimi kelléktárába tartozó elemek (gyilkosság, tettes és áldozat, nyomozás, vallatás, a bűnös letartóztatása és elítélése), de nem egy bűntény felderítése áll a regény középpontjában, hanem egy elmélet és annak bizonyítása a gyakorlatban.

A klasszikus krimitől eltérően a gyilkosság tervéről és elkövetéséről már az elején értesül az olvasó. Kezdettől fogva tudjuk azt is, hogy ki a gyilkos, így krimiként a regény nem volna izgalmas. Ráadásul itt a gyilkost nem az érdekli, hogy leleplezik-e, hanem az, hogy el tudja-e viselni a bűntudat súlyát.

A Bűn és bűnhődés nem egy gyilkosság felderítéséről szól, hanem arról a nehéz és hosszú lélektani folyamatról, melynek során megszületik a gyilkosban a bűnbánat. Vagyis a pszichológia áll a középpontban, nem a nyomozás. A detektívregény mint műfaj amúgy csak később jelent meg az irodalomban.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!