F. M. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés (elemzés)

Alapgondolat: a regény középpontjában egy eszme áll, ill. annak alakulása, változása. Ez az eszme a cselekvés szabadsága. Raszkolnyikov arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi a szabadság, meddig terjednek a határai. Mit az, amit még megtehetünk, és mi az, amit már nem.

Meg szabad-e ölni egy olyan embert, aki a társadalom leggyűlöltebb tagja, aki mindenkinek csak árt, és akinek a halála árán sok száz vagy sok ezer embert meg lehetne menteni a zülléstől vagy talán a pusztulástól? El szabad-e követni egyetlenegy gaztettet az emberiség javának előmozdítása érdekében? Az erkölcsi törvény és a társadalmi norma szerint nem, de vajon egy rendkívüli ember megteheti-e?

Cselekmény röviden: legegyszerűbb Dosztojevszkij egy 1865-ös levelét idézni, melyet kiadójának, Katkovnak írt. Benne ő maga foglalja össze publikálandó regényének cselekményét:

„A könyv lélektani beszámoló egy bűncselekményről. A cselekmény napjainkban játszódik, pontosan ebben az évben. Egy fiatalember, akit kizártak az egyetemről – nem nemesi származású, és nagy nyomorban él –, könnyelműségből, kiforratlan, lebegő, furcsa ’éretlen’ nézetek hatására elhatározza, hogy egy csapásra javít nyomorúságos helyzetén. Úgy dönt, hogy megöli egy címzetes tanácsos özvegyét, aki különben pénzt szokott kölcsönözni kamatra.

A öregasszony ostoba, süket, beteg, de mértéktelen uzsorakamatot szed, gonosz és nem kíméli mások életét; kínozza a nála szolgálóként élő húgát. ’Életének semmi értelme’, ’Miért is él?’, ’Hoz-e ő hasznot valakinek is a világon?’ és így tovább. Ezek a kérdések kisiklatják a vágányról a fiatalembert.

Úgy dönt, hogy megöli az öregasszonyt, kifosztja, s így boldoggá teszi vidéken élő anyját, megszabadítja húgát, aki társalkodónő egy földesúri családban, ahol kéjvágyával üldözi és már-már vesztébe kergeti a családfő.

Ő maga pedig befejezi tanulmányait, külföldre megy és egész további életében becsületes lesz, erős és megdönthetetlen ’az emberiség iránti humánus kötelezettségeinek’ teljesítésében, azaz természetesen ’jóvá teszi bűnét’, ha egyáltalán bűnnek lehet nevezni azt, amit elkövetett, hiszen ez a süket, ostoba, gonosz és beteg öregasszony maga sem tudta, miért él a világon, s lehet, hogy egy hónap múlva úgyis meghalt volna. (…)

Egy véletlen körülmény folytán sikerült gyorsan és eredményesen végrehajtani elhatározását. (…) Semmi gyanút nem támasztanak és nem is támaszthatnak ellene. De itt bontakozik ki a bűncselekmény lélektani folyamata. A gyilkos megoldhatatlan problémák elé kerül, nem is sejtett, váratlan érzések kínozzák a szívét.  

Az isteni igazság, a földi törvény követeli a maga jogát, és ő a végén belső kényszer sugallatára feljelenti magát. Még a rabság vagy akár a halál árán is kész visszatérni az emberek közé, mert végleg kimeríti az emberiségtől való elszakadás, elidegenedés érzése, amely mindjárt a bűncselekmény elkövetése után született meg benne.

Az igazság és az emberi természet törvényei kerekednek fölül. (…) A bűncselekmény elkövetése miatt kirótt jogerős büntetés sokkal kevésbé félemlíti meg a bűnöst, mint azt a törvényhozók gondolják, részben azért, mert ő maga is követeli azt erkölcsileg. (…) Lebilincselő olvasmány lesz (…), tűzzel a lelkemben írtam.”

Előadásmód: E/3. személyű, tárgyilagos elbeszélő, aki csak tájékoztat, de nem mond véleményt, nincsenek kiszólásai az olvasóhoz, előadásmódja személytelen.

Dosztojevszkij műveiben radikálisan új a szerző és a szereplők viszonya.

Évszázadokon át kialakult a prózai művekben az a gyakorlat, hogy van egy „mindentudó” elbeszélő, aki ismeri a szereplők legrejtettebb gondolatait is, és mint narrátor előadja az eseményeket. A regényben az ő ítélete, értékrendje, világképe érvényesült, még a szereplők párbeszédei is inkább a szerző közlései voltak hőseiről.

Már Flaubert is törekedett arra, hogy ne nyilvánítson érzelmeket, és tartózkodott az írói véleményalkotástól (célját a különböző szereplők nézőpontjainak váltogatásával érte el).

Dosztojevszkij regényeiben a szerzői közlések a minimumra, csupán a külső tények tudósítására szorítkoznak. Nincs szubjektív szerzői nézőpont: nem ismerjük meg az elbeszélő véleményét, nem tudjuk, melyik szereplővel rokonszenvez, melyikkel nem, melyikkel ért egyet, melyikkel nem.

A szerző és a regény főhőse nem olvadnak össze, azaz a főhős nem a szerző szócsöve, nem az író értékrendjét, világképét közvetíti. Dosztojevszkij hőseinek gondolataiból, vívódásaiból nem lehet az író gondolataira, világszemléletére, állásfoglalására következtetni.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!