F. M. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés (elemzés)

Jellemek: Dosztojevszkij szakított a hagyományos realista ábrázolásmóddal, és a hangsúlyt nem a cselekményre, hanem a főhős lelkiállapotára helyezte. A karakter megformálásának legfontosabb eszköze Dosztojevszkijnél az emberi tudat ábrázolása.

Az elbeszélő az egyes szereplők által képviselt eszmékre, világnézetekre összpontosít. Vagyis az író nem a hőseit mutatja be, hanem hősei tudatát mint másodfokú valóságot. Nem minden karaktert lehet így ábrázolni, ezért Dosztojevszkij szándékosan olyan hőst teremtett, akit már eleve a tudata határoz meg, akinek szinte egész léte arra irányul, hogy a világot és önmagát értelmezze.

Az elbeszélő tehát nem kívülről mutatja be a szereplőket hűvös tárgyilagossággal, hanem belső nézőpontot foglal el. Igazából nem is ő mutatja be a szereplőket, valójában a szereplők önmagukat mutatják be, saját jellemüket világítják meg.

Az elbeszélő mindent tud hősei lelkiállapotáról, ugyanakkor nem uralja őket és nem ítélkezik felettük. Az egyes szereplők szólamai egyenrangú szólamok, így az olvasó nem kap elbeszélői támpontot a szereplők megítéléséhez.

Dosztojevszkij műveiben tehát nem emberi jellemek és sorsok bomlanak ki, hanem egymással egyenrangú tudatok és egymással ellentétes világlátások.

A szereplők neve gyakran beszélő név.

Raszkolnyikov (teljes neve: Rogyion Romanovics Raszkolnyikov). Vezetékneve beszélő név, az orosz „raszkol” (= szakadás, hasadás) szóból ered, ami a lélek meghasonlottságát fejezi ki. Ugyanakkor a név utal az óhitű szakadárokra, a „raszkolnyik”-okra is, így lényegében egyszerre jelzi a főhős belső megosztottságát és a társadalomtól való elidegenedettségét.

Raszkolnyikov 23 éves fiatalember. Volt egyetemi hallgató, aki szegénysége miatt szakította meg tanulmányait (jogot tanult). Ócska albérleti szobát bérel, ami alacsony és szűk, mint egy láda vagy koporsó. Ebben az odúban hever naphosszat és kerüli az embereket. A regény kezdetének időpontjában már régóta koplal, rongyokban jár és félévi szobabérrel tartozik.

Bonyolult lelkivilága van: két vagy több lélek is lakik benne. Legjobb barátja, Razumihin szerint „igazán olyan, mintha két egészen ellentétes karakter váltogatná egymást benne”: „komor, sötét, fennhéjázó és büszke”. Az utóbbi időben „gyanakvó és búskomorságra hajló”. Ugyanakkor „nagylelkű és jó”. „Érzéseit nem szereti kimutatni.” Sokszor „hideg és érzéketlen az embertelenségig”.

Raszkolnyikov alapvetően jólelkű, sőt, nagyvonalú természet. Erre számos példát látunk a regényben, pl. pénzt ad a megözvegyült Katyerina Ivanovnának a temetésre, pedig alig ismeri őt, férjével is csak egyszer találkozott.

Minden igazságtalanság ellen fellázad a vesztesek nevében. Aljona Ivanovnát sem elsősorban a pénzért öli meg: azért pont a szívtelen uzsorásasszonyt választja ki célpontnak, mert tudja róla, hogy sokaknak ártott, és igazságtalannak tartja, hogy a gonosz vénasszony jól él, míg a jószívű emberek kínlódnak.

Raszkolnyikov rendkívül „fejlett tudatú” fiatalember, az eszmék embere. Folyamatosan elmélkedik, gondolataiba merül. Amikor megismerjük, már egy hónapja megszállottja egy rögeszmének.

Meggyőződése, hogy a Napóleonhoz hasonló magasabb rendű emberek csoportjába tartozik, akik áthághatják az erkölcs szabályait, hiszen ténykedésük az emberiség hasznára válik. Áhítja a hatalmat, ami feljogosítaná történelmi tettek véghezvitelére, amire képesnek és hivatottnak érzi magát.

Gyakran töpreng, vívódik. Megszállottként kezdi keresni a lehetőséget felsőbbrendűségének bizonyítására, így jut el a gyilkosságig.

Minden lépését előre kiszámítva baltával megöli a vén uzsorásasszonyt, hogy a pénzét elrabolja. Sikerül észrevétlennek maradnia, elmenekül, bűnjeleket nem hagy maga után. Utána azonban megundorodik tettétől. Nem bírja elviselni a tudatot, hogy gyilkolt és meghasonlik önmagával.

Ettől kezdve kizárólag elkövetett tette tartja fogva gondolatait, elszigetelődik embertársaitól. Ennek a lelki elszigeteltségnek lesz a fizikai megfelelője – miután feladta magát – a száműzetés. Tettét képtelen megbánni addig, amíg meg nem ismeri a szenvedést és a szerelmet.

Szonya (teljes neve: Szofja Szemjonovna Marmeladova). Neve beszélő név, a „szofia” jelentése görögül bölcsesség. A női főszereplő. Archetípus, a szent utcanőt testesíti meg. Nem feslett lány, a szívébe nem hatolt be a fertő, megőrizte lelki tisztaságát. Önfeláldozó, szelíd, jó lélek. Barátnője volt Lizavetának, akit Raszkolnyikov meggyilkolt.

Viselkedése félénk, riadt. Mindig lesütött szemmel jár, a megalázott, szégyenkező ember tartásában, mert szégyelli, hogy prostituált, és bűnösnek tartja magát. Élete utcalányként sok szenvedéssel, lemondással és áldozattal jár. Ezt az áldozatot a családjáért vállalta: keresetéből ő tartja el részeges apját, tüdőbeteg mostohaanyját és három kicsi mostohatestvérét.

Raszkolnyikov, aki kétkedő és elvont gondolkodású, nem érti, miért nem őrül bele Szonya abba, hogy mocsokban él, miközben irtózik a mocsoktól, vagy miért nem ölte meg magát. Aztán rájön, hogy a lány vallásossága a válasz. Szonya hite rendíthetetlen, ebből meríti az erőt („Hová lennék Isten nélkül?”).

Ugyanilyen rendíthetetlen szerelme Raszkolnyikov iránt. Amikor elítélik, Szibériába is követi. Ő Raszkolnyikov „lelke”, neki köszönhető, hogy a főhős végül képes lesz megbánni a bűnét és önmagára ébredni.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!