Előadásmód: E/1. Első személyben, de művészi távolságtartással mutatja be a szerző az édesanya elvesztését (haldoklás, temetés, feltoluló emlékek).
Elbeszélői nézőpont: két elbeszélő van, a gyászoló fiú és a halott anya is megszólal. Kétszer történik elbeszélőváltás, így a szöveg 3 részre oszlik:
- első rész: a fekete lap előtt – az anyát sirató fiú beszél első személyben (az anya betegségét, a temetést és a halotti tort idézi fel)
- második rész: a fekete lap után – az anya az elbeszélő, aki siratja fiát, és saját életének emlékfoszlányairól, álomcserepeiről ír
- befejezés: újra az író szólal meg (az utolsó kórházi találkozás történetét mondja el)
Tehát előbb a gyászoló fiú, aztán a halott anya, majd megint a gyászoló fiú beszél.
Motívumok:
- szív – az emberi érzelmek toposza, nemcsak a szeretetet jelenti, hanem a negatív érzelmeket is, mint a gyász és a fájdalom
- segédige – nyelvtani fogalom, mely arra utal, hogy az érzelmek szavakkal való kifejezése, közölhetősége sokkal nehezebb, mint gondoljuk, a szív nem tud könnyen megnyilatkozni a szavak szintjén
- emlékezés – amit személyesen átélt vagy mások mesélték el neki, és ebbe beletartozik a halál elkerülhetetlenségéről, a gyász feldolgozhatatlanságáról valló irodalmi hagyomány is
Vallásos motívumok: számos keresztény motívum található a műben, hiszen a halál mint téma szakrálissá teszi a szöveget a hagyományos felfogás alapján. Ezt igazolja a könyv mottója is, egy Wittgenstein-idézet, amely reményről beszél, és az első sor:
- „Az Atyának és a Fiúnak…” – ez nem csupán a Miatyánk kezdetű ima záró sorait idézi, hanem ajánlásként is felfogható (azoknak a családtagoknak, akik az anya halála után maradnak, vagy akik átélték a könyv eseményeit). Ezzel a sorral záródik az utolsó gyászkeretes oldal is – így ez a sor a kezdet és a vég kifejezője, egyfajta keret, mely az egész művet liturgikussá avatja.
- „Zengő érc vagyok és pengő cimbalom! Rohadjon meg mindenki. Gyűlöllek.” – torzított, visszájára fordított idézet a Szeretet himnuszából, amely a Pál apostol által A korinthusiakhoz írott első levélben szerepel. Az eredeti szöveg (a Szeretethimnusz kezdő verse) a krisztusi tanításban élő szeretetet fogalmazza meg, ezzel szemben az Esterházy-parafrázis a szeretet hiányától való szenvedést, ill. a negatív szeretetet (gyűlölet) fejezi ki, és ezt az egyéni állapotot szembeállítja a keresztény (krisztusi) szeretettel. Mivel az eredeti szöveg ellenpontja a parafrázisnak, feszültség keletkezik a kettő között. A gyászban jelenlevő szakralitás hangulat vagy érzés szintjén hiányzik, és ez a hiány lényegében szeretethiány, amely az anya elvesztéséből fakad.
További keresztény utalások: „Megüti érdes ujjával szívünket az Isten”, „Imádkozzunk, mondtam… Öcsém villámló tekintettel pördült felém, mint kit pápista álnok vipera csípett volna meg… Gyorsan belefogtam a Miatyánkba, mint egy zugárus”.
Zavar és üresség jelenik meg a vallásos teljesség helyett, ami egyfajta tartalomhiányra irányítja rá az olvasó figyelmét. Esterházy így beszélt erről: „Az emberi az, hogy a tört, a homályos, az elrajzolt, az elrontott, a megrongált és a teljesség egymásnak indul. (…) A teljesség, amire tekintetünket vethetjük, egyre kevésbé diadalmas. (…) Az emberrel egyre kevesebb történés esik meg. Nincs emlék a történésekről, lepedőkkel le vannak takarva, mint az elhagyott szobák.”
Nyelvezet: stilisztikailag rendkívül változatos, számos nyelvi regiszterben mozog (szleng, patetikus, vallási, népies stb.).
Szereplők:
az anya: a kórházban már nagyon gyenge, arca szürke, nem tud mozogni, etetni kell, ki van szolgáltatva a környezetének, de humora nem hagyja el. A női igényesség is megmarad, zavarja a gyógyszerszag, hogy nincs vécépapír a vécéülőkén stb. Az intuíció is erős oldala: megérzi a halála közeledtét.
Az anya és a fiú között jó a kapcsolat, ez látszik abból, hogy a fiú mindent megtesz az anyjának, aki a betegség miatt esendő és kiszolgáltatott.
Az anya utolsó mondatával – szokásával ellentétben – nem maflicseknek hívja, hanem „kisfiam”-nak szólítja a fiát, mert hiába felnőtt férfi már, az anya számára mindig az ő kisfia marad.
a fiú: a beteg anyja minden kérését próbálja teljesíteni, de ügyetlen, esetlen ebben a szerepben (mert általában az anya gondoskodik a fiáról, és nem fordítva – így a fiúnak ez szokatlan). Egy férfi számára furcsa és idegen helyzet, hogy ő gondoskodik valakiről, míg a nő számára természetes (az anyai ösztön miatt).
A fiú nem is tudja magától, mit kell csinálni, ezért az anya instrukciókat ad neki („állj fel”, „emelj föl”, „karolj belém” stb.), ő pedig teljesíti a kéréseit.
Nem akarja elfogadni a tényt, hogy az édesanyja meg fog halni, akkor se, ha a szíve mélyén érzi, hogy ez fog történni. (Mikor az anya közli vele: „Meg fogok halni”, automatikusan azt feleli: „Á…”, vagyis tagadással reagál.) Inkább elhessegeti a témát, nem bír szembenézni a tragédiával.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!
